Baby Bear


MIFÉLE SZÉL FÚJT AZ ELEFÁNT, AZ OROSZLÁN, ÉS A TIGRIS FEJÉBEN?

 

 

Másnap a Kisfiú úgy nyitott be Rémusz bácsi kunyhójába, hogy nem is köszönt, hanem odaszaladt az öreghez, átölelte a térdét, és nevetett, nevetett, mintha abba sem akarná hagyni.

Rémusz bácsi sem szólt egy szót sem. Magához húzta a Kisfiú fejét, és vele nevetett ő is, csak úgy rázkódott a nevetéstől. Még a mesemondó pad is úgy nyikorgott, mintha az is nevetne.

Egy kis idő múlva Rémusz bácsi ezt mondta:

- Pompás nevetőhelyünk van nekünk kettőnknek! Igaz?

- Igaz - felelte a Kisfiú.

- És most mi legyen? - kérdezte az öreg néger. - Nevessünk tovább, vagy inkább meséljek?

- Egy kicsit nevessünk még, aztán mesélj.

Nevettek még egy kicsit, aztán így szólt Rémusz bácsi:

- Elmondom, hogyan szalajtotta meg Tücsök pajtás segítségével a Nyúl az Elefántot, az Oroszlánt és a Tigrist.

- A Másik Nyúl? - kérdezte a Kisfiú.

- Nem - válaszolta Rémusz bácsi. - Az igazi Nyúl, a mi Nyulunk.

- Az nem lehet! - mondta a Kisfiú. - Az Elefánt, az Oroszlán és a Tigris Afrikában él!

Rémusz bácsi a fejét vakarta.

- Az igazat megvallva, én magam sem tudom, hogyan történt a dolog. Legjobb, ha együtt találjuk ki. Hiszen megbeszéltük, hogy néha segítesz a mesemondásban.

- És az a néha most van?

- Most. Mit gondolsz: nem úgy történt az eset, hogy a Nyúl egyszer elment Afrikába?

A Kisfiú elgondolkozott.

- Nem úgy történt - mondta aztán. - Hanem úgy, hogy volt egy cirkusz, és onnan megszökött az Elefánt, az Oroszlán és a Tigris. És akkor találkoztak a Nyúllal. Így történt.

- Alighanem igazad van - felelte Rémusz bácsi. - De hát akár így volt, akár nem, a fő, hogy találkoztak. És hogy az Elefánt, az Oroszlán és a Tigris addig-addig hencegett, kérkedett, pöffeszkedett, amíg a Nyúl elhatározta, hogy megleckézteti őket. Erről szól a mese.


- Én vagyok a legnagyobb állat - mondta az Elefánt -, és ennélfogva a legerősebb is.

- Igaz hogy nagyra nőttél - felelte az Oroszlán -, de hogyan védekeznél, ha a hátadra ugornék, és úgy harapnám át a nyakadat?

- Átharapnád? - nevetett az Elefánt. - Akármilyen hegyes is az agyarad, az én vastag bőrömet ugyan nem járja át!

- Nevetséges vita! - legyintett a Tigris. - Az egyik azzal henceg, hogy vastag a bőre, a másik, hogy hegyes az agyara! Én bezzeg mással dicsekedhetem: azzal, hogy bátor vagyok, ügyes vagyok, ravasz vagyok!

- Hát ami azt illeti, ha ravasz éppen nem vagyok is - mondta az Elefánt -, azért nekem is megvan a magamhoz való eszem. És mivelhogy igen nagy állat vagyok, igen nagy ész való hozzám.

- Én pedig - vette át ismét a szót az Oroszlán - bátorságban is, ügyességben is, ravaszságban is, eszességben is akárkivel kiállom a versenyt!

Szó szót követett, s már-már úgy látszott, hogy mindjárt kipróbálják, melyikük bátrabb, ügyesebb, ravaszabb, erősebb, melyiküknek milyen vastag a bőre, milyen hegyes az agyara - amikor egy nagy páfránylevél alól hirtelen elébük lépett a Nyúl.

- Nagy vitézek vagytok valamennyien! - szólalt meg csúfondárosan. - Hajba kaptok, hogy melyiktek bátrabb, ügyesebb, ravaszabb, erősebb, melyikteknek milyen vastag a bőre, milyen hegyes az agyara! Pedig ha akarom, sorra megszalajtalak benneteket!

Az Elefánt, az Oroszlán és a Tigris elnevette magát, és azt válaszolta, hogy azt bizony látni szeretné.

- Meg is látjátok, ha rákerül a sor - felelte a Nyúl. - Most azonban, sajnos, nem érek rá, mert haza kell juttatnom egy beteg barátomat. Nem vinné el a hátán valamelyitek?

- Mivelhogy én vagyok a legerősebb - mondta az Elefánt -, úgy illik, hogy én vigyem el. Hol az a beteg?

- Itt áll mellettem.

De az Elefánt, az Oroszlán meg a Tigris hiába meresztette a szemét, nem látott a Nyúl mellett semmiféle állatot, sem beteget, sem egészségeset.

Nem is igen láthatott, mert nem más állt ott, mint Tücsök pajtás, aki olyan kicsi volt, hogy egy fűszál egészen eltakarta.

- Egy mogyoró esett a fejére szegénykének - magyarázta a Nyúl. - Úgy megütötte, hogy azóta szédül, nem bír lépni sem.

S azzal félrehúzta a fűszálat Tücsök pajtás elől.

- Ezt a csöppséget akármilyen gyenge állat is elbírná ugyan - mosolygott az Elefánt -, de ha már egyszer megígértem, hogy elviszem, hát nem másítom meg a szavamat.

Ormánya hegyével felcsiptette a Tücsköt, és odaültette a hátára.

- Vigyázz, hogy le ne essél! - intette az Elefánt.

- Vigyázok - ígérte a Tücsök.

Vigyázott is, mert fürgén - mintha kutya baja sem volna - olyan helyre bújt, ahonnan semmi­képpen sem eshetett le: az Elefánt fülébe.

Ott aztán kényelmesen leült, fogta a hegedűjét, és rázendített, előbb csak halkan - cirip-cirip -, azután teljes erővel, hangosan - cirrrr-cirrrr-cirrrr -, hogy az Elefánt csaknem belesüketült.

Hogy jutott eszébe a Tücsöknek, hogy nagybeteg létére ilyen vidáman muzsikáljon?

Úgy, hogy nem volt nagybeteg, sőt még csak kisbeteg sem: makkegészséges volt, és a Nyúllal együtt eszelte ki ezt a huncutságot. Mert hát Tücsök pajtás igen nagy kópé volt.

Az Elefánt hamarjában nem tudta, mi történt vele. Rázta a fejét, csapkodott az ormányával.

- Szél fúj a fejemben! - ordította rémülten. - Mit csináljak?

- Szaladj! - tanácsolta a Nyúl. - Az az egyetlen, ami segíthet.

Az Elefánt nekilódult, csörtetett be az erdőbe, ki az erdőből, hegyre fel, völgybe le, körbe-karikába, amíg egyszer csak ott találta magát, ahonnan elindult.

A Tücsök pedig kibújt az Elefánt füléből.

- Elmúlt a vihar! - újságolta megkönnyebbülten az Elefánt.

Tücsök pajtás eközben átugrott az Oroszlán hátára, és sebesen beosont a fülébe.

Ott aztán kényelmesen leült, fogta a hegedűjét, és rázendített, előbb csak halkan - cirip-cirip -, azután teljes erővel, hangosan - cirrrr-cirrrr-cirrr -, hogy az Oroszlán csaknem belesüketült.

Az Oroszlán mindjárt gyanította, hogy mi történt vele: most az ő fejébe költözött át a szélvihar, amely előbb az Elefántot kínozta meg.

- Szél fúj a fejemben! - kiáltotta. - Mit csináljak?

- Legjobb, ha rohansz egyet - felelte a Nyúl. - Látod, hogy az Elefánton is az segített.

Az Oroszlán is nekilódult, rúgtatott be az erdőbe, ki az erdőből, hegyre fel, völgybe le, körbe-karikába, amíg egyszer csak ott találta magát, ahonnan elindult.

A Tücsök pedig abbahagyta a hegedülést, kibújt az Oroszlán füléből.

- Elmúlt a vihar! - örvendezett az Oroszlán.

Tücsök pajtás eközben átugrott a Tigris hátára, és sebesen beosont a fülébe.

Ott aztán kényelmesen leült, fogta a hegedűjét, és rázendített, előbb csak halkan - cirip-cirip -, azután teljes erővel, hangosan - cirrrr-cirrrr-cirrrr -, hogy a Tigris csaknem belesüketült.

A Tigris mindjárt tudta, hogy mi történt vele: most meg az ő fejében dühöng a szélvihar, amely előbb az Elefántot és az Oroszlánt kínozta meg.

- Szél fúj a fejemben! - üvöltötte. - Mit csináljak?

- Egyebet te sem csinálhatsz, mint hogy nyargalsz, ameddig eláll az a szél - mondta a Nyúl.

Nekilódult a Tigris is, vágtatott be az erdőbe, ki az erdőből, hegyre fel, völgybe le, körbe-karikába, amíg egyszer csak ott találta magát, ahonnan elindult.

A Tücsök erre abbahagyta a hegedülést, kibújt a Tigris füléből.

- Elmúlt a vihar! - közölte megnyugodva a Tigris.

Tücsök pajtás eközben átugrott a Nyúl hátára, és ott jól megkapaszkodott: tudta, hogy miért.

- No, híres vitézek! - szólt a Nyúl. - Nem megmondtam, hogy ha akarom, sorra megszalajtalak benneteket?

Az elefánt nagyot bődült, az Oroszlán nagyot ordított, a Tigris nagyot üvöltött. Az Elefánt felemelte az ormányát, az Oroszlán kieresztette a karmait, a Tigris kitátotta a száját.

- És azt is megmondtam - nevetett a Nyúl -, hogy ilyenkor csak egy segít: a futás.

S azzal, Tücsök pajtással a hátán, eliramodott: be az erdőbe, ki az erdőből, hegyre fel, völgybe le - esze ágában sem volt visszatérni oda, ahonnan elindult, és ahol a három hencegő azt sem tudta, hogyan restelkedjék egymás előtt.


- Vége a mesének? - kérdezte a Kisfiú.

- Vége - mondta Rémusz bácsi. - Vagy talán hiányzik belőle valami?

- Hiányzik - felelte a Kisfiú. - Az hiányzik, hogy mi lett az Elefánttal, az Oroszlánnal és a Tigrissel.

- Mi lett volna? Mondom: szégyellték magukat.

- És azután?

- Nem tudom. Mondd meg te!

- Megmondom - bólintott a Kisfiú - Visszamentek a cirkuszba. És soha többé nem hencegtek.

- Persze - felelte Rémusz bácsi -, visszamentek a cirkuszba. De azt már nem hiszem, hogy soha többé nem hencegtek. Mert az elefántok is, az oroszlánok is, a tigrisek is roppantul hencegősek, egyetlen lecke nemigen használhatott nekik.

A Kisfiú elgondolkozott.

- Volt más állat is abban a cirkuszban? - tudakolta.

- Nem tudom. Ezt is te mondd meg!

- Volt - jelentette ki a Kisfiú. - Medve és Fóka és Kutya és Ló és mindenféle. És ha az Elefánt vagy az Oroszlán vagy a Tigris megint hencegett, akkor jól kinevették.

- Ameddig csak az Elefánt is, az Oroszlán is, a Tigris is meg nem javult - egészítette ki Rémusz bácsi.

- Addig - mondta a Kisfiú.

 

 

Divider

Logo