Baby Bear


 

 

- Múltkorjában azt mondtam - kezdte egyik alkalommal Rémusz bácsi a mesét -, hogy a Róka nagyon haragudott a Teknősre a görbe-pörge törpe-körte miatt. Képzelheted, mennyivel inkább haragudott akkor, amikor a Teknős ráadásul még meg is szökött a zsákból!

- A zsákot a Nyúl nyitotta ki - mondta a Kisfiú. - Rá nem haragudott?

- A Nyúlra? Senkire sem haragudott annyira, mint éppen őrá. De ez már igen régi harag volt, és a Róka lassacskán belátta, hogy hiábavaló minden ravaszsága: a Nyúllal sehogy sem boldogul.

- És azontúl nem is bántotta? - kérdezte a Kisfiú egy kicsit aggodalmasan. Mert hiszen ha a Róka kibékült a Nyúllal, akkor Rémusz bácsi nemigen mondhat róluk több mesét.

- Bántani nem merte, mert félt tőle - felelte az öreg. - Hanem ehelyett minden eddiginél furfangosabb furfangot eszelt ki ellene meg az öreg Teknős ellen is. Erről szól a mai mese.


Volt a Rókának egy meghitt, kebelbéli jó cimborája: a Héja. (Igaz ugyan, hogy valamikor - amikor a Nyúl megszökött a faodúból - alaposan hajba-tollba kaptak, de azóta már régen elfelejtették a haragot.) Ezt a Héját hívta segítségül a Róka. Felbiztatta, hogy pusztítsa el a Teknőst, a Nyulat pedig vigye el olyan messzire, hogy onnan soha életében ne találjon haza.

A Héja szívesen vállalkozott a feladatra. De hogyan csinálják a dolgot, hogy se a Teknős, se a Nyúl ne fogjon gyanút?

Vasárnap déltájt, amikor a városka lakói dologtalanul sétálgattak a piactéren, a Róka és a Héja kiállt a tér közepére.

- Ide, ide mindenki! - kiáltotta a Róka. - Ki akar szárnyak nélkül a felhők közé repülni? Csak egy picula az ára a sétarepülésnek! Kényelmes ülőhely a Héja hátán! Szép kilátás, friss levegő! Csak egy picula az ára!

- Szeretnénk repülni! Hadd repüljünk! - kérlelték anyjukat a báránykisasszonyok.

- Még mit nem! - felelte Mezeiné. - Egy szót se halljak erről a dologról. Fogjátok meg szépen egymás kezét, és sétáljatok tovább, az való nektek, nem a repülés.

- Nem kellene egyszer már kipróbálni, hogy milyen az élet odafent? - kérdezte a Mosó­medvéné a férjét.

- Megmondom én! - felelte a Mosómedve. - Éppen olyan, mint idelent. Csak aki onnan lepottyan, az igen nagyot pottyan.

A legtöbben azt hajtogatták, hogy akinek nincs szárnya, ne is repüljön. A Mókus ugyan nem értett egyet ezekkel a maradiakkal, de azért ő sem bízta a Héjára a kisfiát.

- Ha mindenáron repülni akarsz - mondta neki -, majd megkérem a Gólyát, hogy vigyen fel egy kicsit a magasba. Sokkal inkább megbízom benne, mint a Héjában.

De azért akadt, aki hallgatott a Róka rábeszélésére. A Pocok például befizette a gyerekeit a sétarepülésre. A Héja, hátán a Pocok-pockokkal, néhányat körözött a piactér fölött, azután leszállt, és gyengéden lesegítette a földre kis utasait.

- Szép volt? Jó volt? - érdeklődött az öreg Pocok.

- Gyönyörű! - kiáltoztak a kis pockok. - Onnan, a magasból nézve, minden állat kicsi!

Arra döcögött Teknős apó is. Egész életében a földön mászkált (ha Mezeiéknél fel akart ülni a székre: még ahhoz is segítség kellett), nem csoda hát, hogy most kedvet kapott a repülésre. Sem a Rókában, sem a Héjában nem volt valami túlságos bizalma. De mivel látta, hogy a Pocok-fiókák is baj nélkül értek vissza a piactérre, egy kis habozás után lefizette a piculát, és felkapaszkodott a Héja hátára.

- Örülök, hogy felszálltam! - jelentette ki elégedetten a Teknős, amikor a Héja a magasba emelkedett vele. - Sohasem gondoltam volna, hogy ilyen széles a világ.

Hanem egy idő múlva (ismeretlen, sziklás vidék felett repültek éppen), egy kis szél kereke­dett, és Teknős apónak kezdett nehezére esni a kapaszkodás.

- Gyerünk vissza! - kérte a Héját.

- Én már fordulok is - felelte a madár. - Te azonban itt maradsz.

- Itt? - kiáltotta megdöbbenten a Teknős. - A levegőben?

- Az már a te dolgod, hogy kitartod-e idefent, vagy pedig oda zuhansz-e arra a sziklás vidékre - vonta meg a vállát a Héja.

- Már hogy tarthatnám ki idefent? Nem vagyok én madár! Ha ledobsz, végem van!

- Mondtam már: ez a te gondod - válaszolta a Héja.

Azzal erősen megrázkódott, billegett egyet-kettőt, bukfencet vetett. A Teknős kapaszkodott, ameddig bírta. De nem bírta sokáig. Kalimpálva zuhant lefelé.

A Héja hátra sem nézett. Repült vissza, oda, ahonnan elindult.

Pedig ha hátranéz, nem lett volna olyan nagyon elégedett. Mert látta volna, hogy a Teknős addig-addig kalimpál, amíg nem sikerül a hátára fordulnia a levegőben, és így puffan a sziklára is, lábát, fejét, farkát páncéljába húzva.

Akármilyen rugalmas is az ilyen páncél, ekkora magasságból a kemény sziklára esni, bizony nem kicsiség. Teknős apó is jól megütötte magát, ezenfelül pedig még tömérdek vesződségébe is került, ameddig a hátáról a talpára bírt hengeredni, és arról a távoli, ismeretlen vidékről elindulhatott hazafelé a fájó tagjaival.

A Héja leszállt a piactéren. Odakacsintott a Rókára:

- Úgy történt minden, ahogy meghagytad.

A többieknek pedig ezt mondta:

- Teknős úrnak nagyon megtetszett egy szép zöld, langyos mocsár. Megkért, hogy rakjam le ott. Azt üzeni, hogy egyhamar nem is jön haza.

Ott állt a Nyúl is a piactéri kíváncsiak között.

- Nem vinnél el engem is egy kis sétarepülésre? - lépett oda a Héjához.

Most a Róka kacsintott a madárra:

- Úgy történik minden, ahogy kiterveltük!

- Elviszlek szívesen - felelte a Nyúlnak a Héja.

A Nyúl lefizette a piculát, és felkapaszkodott a madár hátára.

- Mehetünk!

A Héja (ámbár a Nyúl sokkal nehezebb volt a Teknősnél) egy-két szárnycsapással felhúzott a magasba.

- Örülök, hogy felszálltam - szólt a Nyúl. - Sohasem gondoltam volna, hogy ilyen széles a világ!

- Ez még csak a kezdete - felelte a Héja. - A java most következik.

Egy idő múlva azonban (éppen a fölött a sziklás vidék fölött repültek, ahol a Héja ledobta a hátáról Teknős apót) egy kis szél kerekedett, és a Nyúlnak kezdett nehezére esni a kapasz­kodás.

Mit csinált vajon? Talán megkérte a Héját, hogy forduljanak vissza?

Dehogyis! Elővett egy hosszú zsineget, és mint valami kötőféket, a madár nyakába vetette.

- Így ni! - mondta. - Most már nem eshetem le. Még ha akarnál, sem bírnál ledobni.

De hát a madárnak nem is az volt a megbízatása, hogy ledobja a Nyulat, hanem az, hogy vigye el olyan messzire, ahonnan sohasem talál haza.

Szállt, szállt a Héja, hegyek felett, vizek felett, idegen városok felett. A Nyúl végül is elunta a dolgot.

- No, komám, megszolgáltad már a piculádat - mondta a Héjának. - Éhes vagyok, gyerünk haza!

A Héja azonban csak szárnyalt tovább, hegyek felett, vizek felett, idegen városok felett.

- Ejnye! - szólt a Nyúl bosszúsan. - Nem hallottad, hogy mit mondtam?

De a Héja csak repült, repült, egyre gyorsabban, egyre magasabban.

Látta már a Nyúl, hogy a Héja valami csibészségre készül. A Róka meghitt, jó cimborájától igazság szerint nem is telhetett ki egyéb.

Nem is kérlelte tovább. Ehelyett bedugta a fejét a madár bal szárnya alá, és lassan, nyugodtan harapdálni kezdte a hónalját.

A Héja semmit sem állt ki nehezebben, mint a csiklandozást. Most is nagyot vihogott, és lecsapta a szárnyát. Mindjárt zuhant is egy sort.

A Nyúl erre a madár jobb szárnya alá furakodott be a fejével, és a jobb hónaljának esett neki.

- Hihihihi! - visított a Héja a nevetéstől (pedig nem volt egy csepp jókedve sem), és most meg a jobb szárnyát szorította a testéhez. - Hagyd abba, jajjaj, hagyd abba!

- Nem hagyom, csak ha megígéred, hogy oda viszel, ahová mondom.

A Héja mindent megígért.

A Nyúlnak azontúl, ha úgy találta, hogy a madár eltér a megfelelő iránytól, vagy magasabbra repül a kelleténél, nem volt más tennivalója, mint egy kicsit megcsiklandoznia a Héja egyik vagy másik hónalját.

A madár kénytelen-kelletlen leszállt a piactéren. A Nyúl úgy ugrott le a hátáról, daliásan, mint a huszár a lováról.

- Mondhatom, pompás lovaglás esik egy ilyen héjamadáron - mondta a Rókának. - Majdnem hogy kellemesebben ültem rajta, mint amikor téged fogtalak be paripának.

Éppen ott állt a közelében Mezeiné asszonyság a süldő leányaival.

Egyéb sem kellett a báránykisasszonyoknak! Eszükbe jutott az a híres történet, amikor a Nyúl megnyergelte a Rókát. Akármilyen rosszallóan pislogott is rájuk az anyjuk: tapsolva, térdüket verdesve nevettek a szemébe a Rókának.

Velük nevetett az egész piactéri sokadalom, még akkor is, amikor a Róka, fülét, farkát lesunyítva, nagy mérgesen, már régen hazakullogott.


- És a Héja? - kérdezte a Kisfiú.

- Elrepült - mondta Rémusz bácsi.

- És a Teknős?

- Mondtam már - felelte az öreg. - Arról a távoli, ismeretlen vádékről elindult hazafelé a fájó tagjaival.

A Kisfiú elégedetlen arcot vágott.

- Látom, nem tetszik valami - mondta Rémusz bácsi. - Ha úgy találod, hogy ezt vagy azt nem jól mondtam a mesében, akkor javítsd ki.

- Azt lehet? - lepődött meg a Kisfiú.

- Már hogyne lehetne! Most nem én mesélek neked, hanem te mesélsz nekem.

- Akkor ülj ide a mesehallgató székre.

Rémusz bácsi helyet cserélt a Kisfiúval.

- Amikor a Nyúl bedugta a fejét a madár szárnya alá - kezdte a Kisfiú -, nem kicsit harapta meg a hónalját, hanem nagyon. Nagyon megharapta. Nagyon fájt a Héjának.

- Úgy kellett neki - felelte Rémusz bácsi. - Megérdemelte, hogy nagyon megharapja a Nyúl.

- És akkor leszállt a Héja a Nyúllal együtt, de nem a piactéren, hanem éppen ott, ahol Teknős apó hazafelé ment. És akkor Teknős apó is megharapta a Héját. És akkor a Nyúl a hátára vette Teknős apót, és hazavitte. És aztán a Nyúl hazaszaladt.

- Helyes - bólintott Rémusz bácsi elismerően, és hozzátette: - Nagyon jól tudsz mesélni.

A Kisfiú leszállt Rémusz bácsi padjáról.

- De azért holnap mégis te mesélsz? - kérdezte.

- Persze - felelte az öreg. - Holnap is, máskor is. Hanem ha kedved tartja, hébe-korba te is segíthetsz.

 

 

Divider

Logo