9. A királykisasszony születésnapja

 

Még aznap Csinoska felkereste Szegénykét.

- Fenség - szólt és bókolt - holnap lesz fenséged tizennyolcadik születésnapja.

Szegényke felsóhajtott és búsan nézett Csinoskára.

- Ne búsuljon fenséged, ott leszek fenségeddel a kérők fogadásán.

Csinoska, mint látjuk, egészen beleélte magát Szegényke szerepébe.

Másnap a Mesebeli Birodalomban minden házat szépen feldíszítettek, a városok utcáin és terein kincstári lacikonyhák ütöttek sátort, aholis ingyen kapott mindenki enni és inni. Szegényke pedig Csinoska hintajába ült, és felvonult a főváros utcáin, aholis mindenütt dörgő éljen kiáltások kísérték utját. Amikor végül visszatért a palotába, már minden előkészület megtörtént tizennyolcadik születésnapja méltó megünnep-lésére.

A királyi udvar abban a teremben gyűlt össze e napon, ahol Tolerancia csodás jóslata elhangzott. Amikor már az egész udvartartás összegyűlt, bevonult a királyi család, a királyt a Csudadoktor, a királynőt kedvenc udvarhölgye, Szegénykét pedig Csinoska kísérte egészen a trónjukig. Akkor kitárult a terem ajtaja; az ajtóban három ifjú állt. Csinoska bámulva látta, hogy egyikük nem más, mint vitéz ismerőse, Hapták; a másik kettőt nem ismerte. Rápillantott Szegénykére: a leány Haptákra meredt, arca lángolt, majd gyorsan lesütötte szemét.

- A megjósolt kérők - morajlottak fel az udvaroncok.

A Csudadoktor intett az ifjaknak.

- Lépjetek be.

Az ifjak a trón elé léptek és meghajoltak.

- Ti Csinoska királykisasszony kérői vagytok, de azt tudnotok kell, hogy csak az nyerheti el őt, aki megfejti az ősi arabus rejtélyt, amely íme ezen a falon áll leírva.

Mindenki a Csudadoktor által mutatott falra nézett; a falra annakidején a festők rengeteg cirádát festettek; ezek a cirádák most lassan átrendeződtek, betűkké formálódtak és végül ott állt a rejtélyes felirat.

 

Sohasem mozdulok, mégis haladok!

Szétszórom vagyonom, gazdag maradok!

Kincseimet földem mélyébe rejtem,

Jó gyermekeimet fogságba ejtem.

A kilenceknek mind én parancsolok.

Kék óceánok vizében pancsolok,

Szelet támasztok és vihart kavarok,

Pedighát semmi rosszat nem akarok.

Tűzben születtem, lángokban elfogyok.

Gyémánthegy elkopik, mégis megvagyok.

 

Mindenki a feliratra meredt, és mindenki törte a fejét rajta; ekkor előlépett az első kérő, üdvözölte a királyi családot, majd így folytatta.

- A Nevesincs Birodalomból jöttem, a nevem Vidámka. Felségtek engedelmével már meg is fejtettem a talányt.

- Akkor hát rajta - biztatta a Csudadoktor.

- Akiről itt szó van, az nem más, mint az én tulajdon felséges apám, a Nevesincs Birodalom királya. Ki másról is lehetne szó? Hiszen ő az, aki egy lépést sem tesz hintaja nélkül, tehát nem mozdul, mégis halad; és ő az, aki pazarol, de annyi a vagyona, hogy mégis gazdag marad; és ő az, aki elásta kincseinek egy részét, de olyan jól ám, hogy azóta sem találja.

Nevetés morajlott fel, a jó kedélyű ifjúra mindenki rokonszenvvel nézett; az pedig folytatta.

- Továbbá ő az, akinek éppen kilenc gyermeke van, de egyiket sem ereszti maga mellől, én is csak úgy tudtam idejönni, hogy megszöktem tőle. - Az udvar népe ismét nevetett. - Azonkívül felséges apám szenvedélyes horgász, nincs olyan óceán, amelyben még ne pancsolt, akarom mondani, ne horgászott volna. No és, hogy milyen vihart tud kavarni szinte semmiért, azt látni kellene, és hát tényleg nem akar semmi rosszat, csak azért csinálja, mert olyan heves a vérmérséklete.

Vidámka ezután Szegénykéhez fordult.

- Szépséges királykisasszony, megfejtettem a talányt?

Szegényke mosolygott, és így felelt.

- Kedves királyfi. Válaszod szellemes és vidám volt, de meg kell mondanom, nem egészen helyes. Az utolsó két sorra semmi magyarázatot nem adtál, ezért elfogadni nem tudom.

Nos hát, buta-e Szegényke?

Vidámka meghajolt.

- Ettől tartottam.

Előállt a második ifjú, akit Komolykának hívták. Az ő magyarázata a következő volt.

- Szindbád, a hajós; ő az, aki nem mozdul, hiszen hajóján ül, de mégis halad, ő az, aki bőkezű, és elajándékozza mindenét, de mivel mindig újabb és újabb kincsekre lel, gazdag marad, és ő az, aki kincsei közül sokat elásott, mégis maradt neki még éppen elég; és ő az, akit tengeri utazásain kilencen kisérnek mindig, s ő kísérőit gyermekeinek tekinti, és soha nem ereszti el őket maga mellől, és nekik, ha gyöngéd szavakkal is, de mégis csak parancsol.

Az udvari nép csodálkozva hallgatta a második ifjút; jól magyarázta a talány első öt sorát, bár igaz, hogy ezt volt a legkönnyebb megfejteni. Vajjon milyen lesz a folytatás?

- Szindbád, a szenvedélyes hajós mindig egynek érezte magát hajójával; hajója pedig valóban pancsolt az óceánok vizében; sőt a Dzsinnel kötött egyezsége révén parancsolt a szeleknek is, de mindig csak azzal a szándékkal, hogy hajóját a szelek a kívánt irányba hajtsák. Ugyanez magyarázza az utolsó előtti sort is: hajója építésekor tűz fölött melegítették a hajótörzs deszkáit, hogy azután a kellő alakra hajlíthasssák; s hajója úgy pusztult el, hogy kigyulladt és a lángok martalékává lett; végül pedig az utolsó sor értelme az, hogy Szindbád emléke örökké fennmarad.

Mindenki elismerően bólogatott az elmés megfejtés hallatán, csak Szegényke rázta a fejét.

- Nem úgy, jó királyfi. Azt mondtad, hogy Szindbád a hajóján ül, nem mozdul, de a hajója halad; ezzel tehát különválasztottad Szindbádot a hajójától. Amikor azonban a születéséről beszéltél, akkor egynek vetted Szindbádot a hajójával, hiszen úgy vetted, hogy Szindbád születése, vagy a hajója születése az mindegy. De nem lehet ám egyszer így, máskor meg úgy, ezért a te megfejtésedet sem fogadhatom el.

Most pedig már elismerhetjük, hogy Szegényke éppenséggel nem buta, éppen, hogy nagyon is okos.