Egyszer
volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren túl, az Üveghegyen
innen, volt egyszer egy király, aki a Mesebeli Birodalomban
uralkodott.
Ez a király feleségül vette a
szomszédos Nemlétező Birodalom uralkodójának egyetlen leányát;
s ennekutána egy évvel nagy ünnepségre készülődtek, lévén,
hogy a királyné gyermeket várt.
Ekkoriban történt, hogy egy
furcsa ember érkezett a Mesebeli Birodalomba. Termetét
daliásnak lehetett volna nevezni, csak az hibádzott ehhez,
hogy függőleges mérete nagyon alacsonyra sikeredett, aki
látta, azt gondolhatta, hogy még gyermekkorában megunhatta a
növekedést, ennek fejében viszont bizonyára kettő helyett
evett, amitől azután a vízszintes kiterjedése lett olyan, hogy
komolyabb emberek gondterhelten csóválták meg fejüket, amikor
megpillantották.
Mindez nem akadályozta meg őt
abban, hogy mértéktelen mennyiségű tudást halmozzon fel
fejében; bár voltak olyan rosszindulatú emberek, akik azt
mondták, hogy kár volt annyit tanulnia, mert csak
hiábavalóságokkal tömte tele az agyát. Igazuk volt-e ezeknek
az embereknek? Kiderül a továbbiakból.
Amikor a mi daliánk
megérkezett a Mesebeli Birodalom fővárosába, ment egyenesen a
királyi palotába, be is ment volna a kapun minden teketória
nélkül, ha az őrt álló katona meg nem állította volna.
Márpedig megállította, és persze meg is akarta kérdezni, hogy
hová lesz a séta, ám a mi emberünk megelőzte őt.
- Idefigyelj kiskomám, szaladj
tüstént a királyhoz, és jelentsd neki, hogy megérkezett a
Csudadoktor - mondta és merőn nézett a katona szemébe, ami
elég nehéz dolog lett volna mindenkinek - a Csudadoktoron
kívül - lévén, hogy a katona szemepárja kétszer magasabban
volt a talajtól, mint a Csudadoktoré.
Az őrt álló katonáknak pedig
ki volt adva parancsba, hogy parancsot csak a parancsnoktól
fogadhatnak el; ám a Csudadoktor valóban csudadoktor lehetett,
mert amikor az őr onnan a magasból lenézett rá, egyszeriben
elfelejtette, mit is parancsoltak neki, és rohant, hogy a
Csudadoktor parancsát teljesítse.
A Csudadoktor pedig követte a
katonát, így szerencsésen el is jutott a király eleibe.
- Uram, királyom, én a
Nevesincs Birodalomból jöttem, hogy felajánljam szolgálataimat
felségednek.
A király csak egy pillantást
vetett rá, és elutasítóan emelte fel a kezét.
- Nem kellesz, annyi udvari
bolondom van már, hogy alig győzök szétütni közöttük, van elég
dolgom amúgyis, menj innen.
- Uram, királyom! Kegyeskedjél
megengedni egy szerény megjegyzést: én nem udvari bolond
vagyok, hanem csudadoktor.
- Mi vagy te? Csudadoktor?
Abból meg éppen annyi van, hogy nincs elég hely már az
istállókban, hogy mindet elhelyezzem. Talán új istállót
építtessek a kedvedért, he? Ezt már mégsem kívánhatod tőlem.
- De felséges királyom, én
azért jöttem, hogy holnap születendő leányod...
- Holnap, és leányom???
Elhallgass, te... te... Csudadoktor, vagy felvetetem veled a
néhai előnevet.
Megérthetjük a király
haragját, ha tudjuk, hogy az udvari orvosok éppen aznap reggel
jelentették ki ünnepélyesen, hogy a kis királyfi harmadnap
reggel fogja meglátni a napvilágot.
- Tudom jól - folytatta
zavartalanul a Csudadoktor - hogy az udvarodban lebzselő,
magukat tanult orvosnak nevező tudatlanok fiút jósoltak neked
harmadnapra, ó uram király; de én bízvást mondhatom, hogy
leányod fog születni és hozzá már holnap; és hogy végkép
meggyőzzelek tudásomról, íme felírom leányod leendő nevét e
darab pergamenre, ezt most zárasd el, felséges uram, s csak
akkor vedd elő, amikor leánykád már megkapta nevét.
A király haragosan nevetett.
- Te ostoba csudadoktor, a
neve készen áll, mert én már kigondoltam, mi legyen az, ha
netalán mégis lány lenne.
A Csudadoktor nem felelt, csak
kétkedően mosolygott.
- Jól van, te Csudadoktor,
egyelőre hiszek neked. Nézd e szekrényt, ebbe rejtjük a
pergament, ennek két zárja van, az egyik zár kulcsát én veszem
magamhoz, a másikat pedig te őrizd, így egyikünk se juthat
hozzá egyedül, csupán csak ketten együtt.
