Szegényke
ezután a harmadik ifjú, azaz Hapták felé fordította fejét.
Hapták előlépett, mélyen
meghajolt, és elkezdte.
- Felséges uram, felséges
asszonyom: egyelőre nem óhajtom magamat megnevezni, ezért
elnézéseteket kérem, de ígérem, hogy később majd elárulom
nevem, és akkor majd az is érthető lesz, miért titkoltam el.
Csinoska ámult-bámult; hogyan
lehetséges az, hogy Hapták kérőként került ide?
- Szép királykisasszony; azt
hiszem, sikerült a talány megfejtése. Az első kulcsszó a
megfejtés felé vezető úton: a megszemélyesítés. A verset
természetesen ember írta, de akiről írta, az nem ember, még
csak nem is élőlény; mert nincs olyan élőlény, aki tűzben
született volna.
Lehet, hogy Hapták álruhás
királyfi? - töprengett Csinoska.
- Mielőtt továbbmennék, a vers
utolsó sorában említett gyémánthegyről kell szólnom. Egy régi
arab mesében fordul elő, melyet versbefoglaltam számotokra.
Íme halljátok.
Harun al-Rasid, a legendás
kalifa,
Legbölcsebbik bölcsét
magához hívatta.
"Áruld el, ó bölcs, hisz
tiéd az igazság;
Mit jelent az a szó:
örökkévalóság?"
"Fényességes király,
mindeneknek ura!
Világ végén találsz nagy
hegyet, mely fura!
Gyémánt az anyaga, kocka az
alakja,
És ezer sing hosszú
mindegyik oldala.
Ezer évenként egy kislány
látogatja,
Selyemkendőjével
végigsimogatja.
Amikor elkopik a
gyémánthegy ettől,
Elmúlt egy pillanat
az örök időből!
Felmorajlott az udvari nép,
tetszett a mese; az ifjú pedig folytatta.
- A második kulcsszó tehát:
öröklét, vagy legalábbis olyan hosszú létezés, ami az emberi
élethez képest majdnem öröklét. Ez pedig csak az égitestek
sajátja, tehát égitestről van szó, mégpedig csillagról, hiszen
a csillagok azok, amelyek tűzben születnek és lobogva
enyésznek el; és a csillagok közül is arról, aminek köze van a
Földhöz, percnyi létünk szépséges helyszínéhez: a megfejtés
tehát a nappali égen egyes-egyedül ragyogó csillag: a NAP.
- A Nap - visszhangozta az
udvari nép.
- Mert a Nap az, amelyik
egyhelyben áll, de amelyet mi mégis haladni látunk keletről
nyugatra; a Nap az, amely szétszórja önnönmagát és ezzel
világít és melegít; de ennek ellenére sem csökken fényessége
és melege.
Az udvari nép helyeslően
morajlott.
- A Nap az, aki Földünk
mélyébe rejtette kincseit; mert a Nap fénye és melege nevelte
azokat a növényeket és állatokat, amelyek elpusztulva, és a
Föld mélységeibe süllyedve a kőszenet és a kőolajat adják
számunkra.
- Igaz - zúgta az udvari nép.
- A Nap az, amelyik kilenc
gyermekét, azaz kilenc bolygóját a tömegvonzás által fogságba
ejtette. A Nap az, amely felmelegítve Földünk levegőjét, a
szelet és a vihart okozza, így pancsol az óceánok vizében és
bár ez néha kárral jár, valóban nem akar rosszat, hiszen
értelme nincs; azt pedig mindenki tudja, hogy a rossz forrása
csak az értelem lehet.
- Igen, igen - mormolta az
udvari nép.
Hapták most meghajolt.
- Befejeztem, és most
fenségeden a sor, szépséges királykisasszony; szólj: helyes-e
a megfejtés?
Csinoska megrendülve érezte,
hogy hiába keresi szívében Eszeske képét, ott most már
egyes-egyedül csak Hapták képét találja, akárki is legyen ő.
Odahajolt Szegényke füléhez és azt súgta neki.
- Fordulj az első két kérő
felé, és mondd azt nekik: nem akarom, hogy részrehajlással
vádoljon bárki; ezért szóljatok ti és mondjátok meg, helyesnek
tartjátok-e emez ifjú megfejtését, vagy sem.
Szegényke pedig úgy tett,
ahogy Csinoska mondta neki. Vidámka királyfi azonnal
válaszolt.
- Bármennyire is kívántalak
megnyerni téged hitvesemnek, ó kedves királyleány, nem
tagadhatom el az igazságot: emez ifjú megfejtése jobb az
enyémnél.
Komolyka királyfi megfontolta
válaszát.
- Nem volt hőbb vágyam,
minthogy feleségemnek tudhassalak, bájos ifjú
királykisasszony, és most, hogy okosságodról is
meggyőződhettem, kétszeresen sajnálom, hogy ebből immár semmi
sem lesz: mert jól látom én, hogy szíved e harmadiké; ám jó
atyám és jó anyám mindig az igazság szeretetére tanított,
ezért csak azt mondhatom: harmadik vetélytársunk megfejtése a
helyes.
Az udvar népe megéljenezte
Haptákot, a király pedig így szólt hozzá.
- Kedves ifjú királyfi, mert
ugyebár királyfi vagy, elnyerted leányunk kezét és vele együtt
fele királyságunkat; megcsodáltuk éles-elméjűségedet, amellyel
a talányt megfejtetted. Elérkezett annak az ideje, hogy
felfedd nevedet és származásodat.
Hapták meghajolt.
- Felséges uram, felséges
asszonyom; még egy percre kérem türelmeteket, előbb - kegyes
engedelmetekkel - egy mesét mondanék el.
A király beleegyezően
bólintott.
- Mondd hát el mesédet,
szívesen meghallgatjuk.
- Egyszervolt, holnemvolt,
volt egyszer egy királyfi és egy királyleány, akik testvérek
voltak is, meg nem is.
- Pontosan ugyanúgy, mint
szeretett fiúnk, Eszeske királyfi, aki most valahol a világban
keresi szerencséjét, és Csinoska királykisasszony, akik
testvérek is, meg nem is.
- Mesém éppen róluk szól.
Gyermekkorukban testvérként szerették egymást, ifjúvá
serdülvén, szeretetük megváltozott: ekkor már úgy szerették
egymást, ahogy vőlegény szereti menyasszonyát, és ahogy
menyasszony szereti vőlegényét.
Hapták ránézett Csinoskára,
aki csüggedten hajtotta le a fejét.
- Egy szép napon, azaz mit is
beszélek, egy nagyon is rút napon a királyfi rájött arra, hogy
miért haltak meg a királykisasszony szülei. Akadt valaki a
Mesebeli Birodalomban, aki ismerte az ősi arabus talányt és
azt megismertette a királyleány édesanyjával, aki azt
továbbadta férjének, pedig tudta, hogy aki idő előtt, vagyis a
királyleány tizennyolcadik születésnapja előtt megismeri a
titkot, az halálnak halálával hal meg; ám a királynő nem hitt
ebben.
Hapták a Csudadoktorra nézett,
majd folytatta.
- Mégis, a titok megismerése
után rövidesen mindketten elhaláloztak.
Az udvar népe elszörnyedve
morajlott fel.
- Telt-múlt az idő, közeledett
a királyleány tizennyolcadik születésnapja, amikor valaki,
bizonyosan ugyanaz, aki a leány szüleinek halálát okozta,
mindent elkövetett, hogy a királyfi is megtudja a titkot,
ezért a királyfi, hogy túljárjon ellenségének eszén, cselt
alkalmazott: hűséges lovászának ajándékozta kedvenc lovát és
elküldte világot látni őt, az őrálló katonát pedig, aki
szintén a királyfi hűséges embere volt, rávette arra, hogy azt
vallja, hogy maga a királyfi ment világgá.
Csodálkozó moraj hullámzott
végig az udvari népen.
- Dehát hol van akkor a
királyfi? - kérdezte a király.
- A királyfi néhány hűséges
emberével bevette magát a palota földalatti termeibe. Igenám,
de a királyleány nem tudott belenyugodni abba, hogy a királyfi
csak úgy eltűnt, ezért elküldte hűséges szolgálóleányát
Szegénykét, hogy tudakozódjon a szolgaszemélyzet között a
királyfi után; és Szegénykének sikerült is a királyfi nyomára
jutnia.
Ekkor Szegényke felállt, és
így szólt.
- Jó Hapták, mert hiszen jól
ismerlek én, tudom, te vagy Hapták, a királyfi hűséges
katonája; de egy valamiben tévedsz: nem Szegényke volt az, aki
urad után kutatott, hanem személyesen maga Csinoska.
Zúgott az udvar, mint a
méhkas, Szegényke pedig folytatta.
- Csinoska királykisasszony,
Tolerancia tündérleány segítségével, arcot cserélt
Szegénykével, és az ő képében jutott a királyfi nyomára. -
Rámutatott Csinoskára. - Íme nézzétek: ő az igazi királyleány,
én pedig nem vagyok más, mint az ő legeslegutolsó
szolgálóleánya - azzal Szegényke odalépett Csinoskához, és
megcsókolta a kezét.
