3. Tolerancia tündérleány

 

Titusz nagyot sóhajtva csukta be a könyvet és távozni készült a könyvtárszobából, amikor furcsa jelenségre figyelt fel: a könyvtár ablakán át füst tódult be; a füst egyideig a szoba közepén gomolygott, majd lassanként alakot öltött és végül egy csodaszép, aranyhajú és égszinkékszemű tündérleány lett belőle.

Titusz megrendülten nézte a jelenséget, aki most megszólalt, méghozzá magyarul.

- Légy üdvözölve, nemes királyfi. Az én nevem Tolerancia, azaz Türelem, és távoli világ üzenetét hoztam neked.

Titusz nézte, csak nézte a tündérleányt, aki mosolyogva tekintett rá; a fiú végül nagy sokára mégiscsak magáhoztért, és így felelt.

- Szia, Tolerancia, az én nevem Titusz, és akármibe fogadok, hogy tévedsz, én álmomban sem vagyok királyfi.

Tolerancia nem azért volt tündérleány, hogy azonnal ne tudott volna alkalmazkodni Titusz közvetlen stílusához.

- Te tévedsz öregfiú, bizony királyfi vagy te a javából, csakhát még nem tudsz róla.

- Tudod mit, Toli? Ezen ne vesszünk össze, legyek királyfi; egyébként megmondom neked, csuda jó vagy nálam, ilyen szép lányt, mint te, nemigen láttam mostanában.

Tolerancia elbűvölően mosolygott.

- Köszönöm Titi, igazán örülök, hogy tetszem neked.

- Miazhogy tetszel, teljesen belédestem, mit mondjak, tök jó szobrász volt, aki megmintázott téged.

- Látom, értesz az udvarláshoz, csakhát ne nagyon éld bele magadat: tündér és ember nem lehet boldog egymással.

- Igen, ettől tartottam, de béna dolog ez így nagyon.

- Azért nem annyira szigorú a helyzet: ha tetszem neked, talán lehet valamit csinálni.

- Tényleg? - örült meg Titusz.

- Persze. Tulajdonképpen annak kellett utánajárnom, mennyire tetszene neked Atlanta.

- Atlanta? Csak nem arról a lányról, vagy királynőről beszélsz, aki...

- Debizony arról; és én Atlantaként jelentem meg neked.

Titusz értetlenül nézett Toleranciára.

- Tolikám, most megfogtál, ebből egy szót se értek.

- Dehogynem: én Atlanta arcát és termetét öltöttem magamra, a hangját is ellestem, külsőleg tehát pontosan Atlanta vagyok.

Titusz nagy lélegzetet vett.

- Szóval te most nem Toli vagy, hanem Atlanta?

- Dehogyis, én belülről továbbra is Toli vagyok, ahogy szíveskedtél kifejezni magadat, csak a külső megjelenésem lett Atlantáé.

- Akkor te valójában az ő élő fényképe vagy.

- Úgy bizony; és én jól ismerem Atlantát egyébként is, mert az ősöm, aki különben Tündérország királya, engem bízott meg azzal, hogy Atlanta érzéseit átvegyem; hiszen mi tündérek fel tudjuk fogni az érzéseket, és nem számít, milyen messze van tőlünk az, aki érez; s tudd meg, hogy még ennél is többet tudunk: az érzéseket gondolatokká tudjuk formálni; és Atlanta gondolatokká átformált érzései mindig valamilyen értelmes üzenetet tartalmaztak, legalábbis a legutolsó időkig.

- Aha. Na és mi történt a legutóbbi időben?

- Mi történt? Az történt, hogy Atlanta érzései közé időnként mintha idegen érzések keveredtek volna, s ezek az érzések félelemmel és szorongással töltenének el engem is, már persze csak akkor, ha ilyesmiket egy tündér érezni tudna.

- Most is érzed Atlanta érzéseit?

- Hát persze, állandóan, és különösen akkor a legerőteljesebben, ha külsejét felveszem magamra. Akarod te is érezni?

- Hát lehetséges?

- Természetesen. Ereszd el magad, dőlj hátra székedben, nézz rám és gondolj Atlantára.

Titusz úgy tett, ahogy Tolerancia mondta; és akkor a könyvtárszoba padlózata halványlila pázsittá változott, falai eltűntek, a távolban különös alakú és színű fák és bokrok tűntek fel. Tolerancia egészen Atlanta lett, szeme összekapcsolódott Titusz szemével.

A fiút soha nem érzett boldogság töltötte el, amely azonban lassanként fájó érzéseknek adta át helyét.

Ekkor Atlanta megmozdult, közelebb lépett hozzá és beszélni kezdett; szavai verssé formálódtak.