8. "A kék ikercsillag ott immár nem ragyog."

 

Ekkor a bokrok közül előlépett egy tetőtől-talpig feketébe öltözött, fejnélküli alak és meghajolt Atlanta előtt.

- Felség, ha megengeded, majd én fogom őrizni őt - a szavak tompán törtek elő az egész fejét beborító csuklya alól, amelyen csak két kerek lyuk volt kivágva, azon keresztül villogtak elő szemei.

Így derült ki, hogy mégiscsak van feje a fekete embernek.

- Jól van, Mortiusz - intett Atlanta.

Akkor Mortiusz a saját lakására vitte Tituszt, és ott bezárta egy szobába.

Titusz pedig ezalatt rájött valamire, ami valójában annyira egyszerű volt, hogy most utólag csak elbámult saját bugyutaságán, hogy eddig nem sejdítette meg: a kék ikercsillag nemcsak égitestet jelenthet, hanem például valakinek a szemepárját is; valakiét, akinek szeme kéken világít, mint az égbolt; és ki más lehet az, mint maga Atlanta?

Bizony erről van szó, nem másról; és bizony most nem ragyog Atlanta kék ikercsillaga, éppen ellenkezőleg: éjsötéten villog, homlokán pedig a harag felhői villámlanak.

Titusz még sokáig töprengett volna, ha közben az álom el nem nyomta volna; azután pedig egyszercsak arra ébredt, hogy Mortiusz ébresztgeti. Felült, amire Mortiusz szó nélkül kivezette a lakásból az utcára, és magárahagyta.

Titusz az alvástól még félig kábultan támolygott néhány lépést; azután leült egy utcai padra, akkor pedig egy jólismert nyivákoló hang rászólt.

- Na, miért nem ülsz mindjárt rám?

Titusz nagyon megörült.

- Te vagy az, Esmeralda? Hogy kerülsz ide? Rám vártál?

- Hogy kerülök ide? Errefelé sétálgattam véletlenül. Te, Titi, nincs nálad véletlenül valami harapnivaló?

- Sajnos nincs.

- Ettől tartottam.

- Pedig nem lenne rossz enni valamit, én is éhes vagyok.

- Akkor lopjunk egy kis husikát - Esmeralda megnyalta a szája szélét.

- Lopni nem szabad. - Titusz rosszallóan nézte a gátlástalan macskát.

- Persze, az embereknek nem szabad, de a macskáknak? Egyet se félj, lopok én neked is.

- Igazán kedves vagy, de nem kérek belőle.

- Akkor meg kérjél valakitől.

- Hogy képzeled, egy királyfi nem koldulhat.

- Atlantától sem?

- Te kerge macska, te! Atlanta lecsukatott, most meg persze megvendégel, mi?

Most Esmeralda nézett rosszallóan.

- Mondd Titi, te sosem használod a fejedet? Az fel sem tűnt neked, hogy kiengedtek a fogságból? Talán Mortiusz rádúnt, azt hiszed?

- Gondolod, hogy Atlanta...

Nem fejezhette be a mondatot, mert ekkor a magasból egy légijármű ereszkedett le melléjük és Glória lépett ki belőle.

- Titusz királyfi, Atlanta királynő kéri, hogy légy vendége ebédre.

Esmeraldának egyszeriben pokoli jókedve kerekedett, rákacsintott Tituszra, nem bírt magával, beszállás után ugrott egy nagyot, és éppen Glória ölében kötött ki.

Glória szegény, meg el nem tudta képzelni, mi történik vele: alighogy leült, valami az ölébe zuhan; a biztonság kedvéért sikkantott egyet, utána azonban látva, hogy csak Esmeralda az, megnyugodott és megsimogatta a macskát, aki erre dorombolni kezdett.

- Aranyos állat, kár, hogy nálunk nincs ilyen.

- Szépséges Glória, mondd, Atlanta királynő nem haragszik már rám?

- Erről győződj meg saját magad.

Valóban, Atlanta mosolyogva köszöntötte őt, amint megérkeztek; és Titusz meglepve látta, hogy kíséretében a sok leány között egy férfi is tartózkodik, akit Atlanta így mutatott be.

- Titusz királyfi, ő Morgánusz, a fivérem.

Morgánusz mosolyogva hajolt meg.

- Jó Titusz királyfi, Atlantától hallom, hogy téged Tolerancia küldött mihozzánk?

- Igen, fenség, hát ismered őt?

- Toleranciát? Nem, személyesen nem, csak hallottam már róla: réges-régen, amikor Atlantisz népe még a Földön élt, valamelyik Atlanta találkozott vele egyszer; s e találkozás alkalmával a jó Tolerancia kisegítette őt a bajból.

Ekkor Atlanta bájosan mosolyogva fordult Tituszhoz.

- Az ebéd tálalva van, te vezess engem az asztalhoz, Titusz királyfi.

Titusz megrendülve nézte Atlantát: most, hogy a leány orcáján a nem a harag, hanem a mosoly rózsái virultak, csodaszépnek találta, és csak ámult-bámult, nemigen értette, mitől és hogyan következett be ez a gyökeres fordulat Atlanta viselkedésében.

Esmeralda pedig az evés emlegetésére hangosan nyávogni kezdett; Atlanta rámosolygott, Titusz pedig bemutatta őt.

- Királynőm, ez Esmeralda, aki a macskák nemes fajához tartozik; főfoglalkozása az egérvadászat.

- Esmeralda? Szép neved van, méltó kecsességedhez; szívből sajnálom, hogy nálunk nincs egér, így nem tudlak azzal megkínálni.

- Biztosíthatom felségedet, nem fontos éppen egeret ennie, más is megteszi, ha Esmeralda kaphat némi tejet, azzal elverheti éhségét.

Az étkek, amiket felszolgáltak az asztalnál, hasonlítottak a földi ételekhez, de volt néhány szokatlan formájú és ízű étel is. Közben Titusz elbeszélte jövetele célját.

- Királynőm, innen Atlantiszról olyan üzenet érkezett a Földre, amely kissé megriasztotta Tolerancia tündérlányt, és azt hiszem joggal, hiszen valamiféle rendellenességre utalt; s engem ért az a megtiszteltetés, hogy ideutazva, megkérdezzem, hogy van-e szükségetek földi segítségre, s ha igen, akkor erőmhöz mérten, segítséget nyújtsak.

Bár szavait Atlantához intézte, mégis Morgánusz válaszolt, amit Titusz meglehetősen furcsának talált.

- Jó királyfi, igen nagy hálára köteleztél minket, amikor habozás nélkül vállalkoztál eme nagy utazásra; ám úgy vélem, vállalkozásodat bízvást tekintheted csupán ismeretszerzési alkalomnak, mivel az általad említett rendellenességről nincs tudomásunk, és egyébként sincs semmi olyan nehézségünk, amelyet mi magunk ne tudnánk áthidalni; mindazonáltal köszönjük fáradozásodat.

Morgánusz mindezt udvariasan mosolyogva mondotta el; de Titusz mégis nyugtalanul hallgatta, mert volt valami ellentmondásos Morgánusz viselkedésében, amit Titusz csak a szónoklat befejezésekor fejtett meg: Morgánusznak csak az ajka mosolygott, szemében ellenben komor árnyék sötétlett. Titusz ismét Atlantához fordult.

- Felséges királynő: amit eddig tettem, az szóra sem érdemes; különben pedig csak én lehetek hálás a sorsnak, hogy veled megismerkedhettem, és mosolyod fényében megfürödhettem.

Ekkor Atlanta elbocsátotta udvarhölgyeit; s amikor azok eltávoztak, ismét megszólalt.

- Figyelj Titusz, hagyjuk a túlzott udvariaskodást, meg a mellébeszélést: áruld el, valójában miért jöttél?

- Királynőm és fenség - kezdte Titusz, de Atlanta leintette.

- Atlanta és Morgánusz; így szólíts bennünket.

- Jó. Tehát Atlanta, én azért jöttem el hozzád, mert olvastam Atlantisz történetét, megismertem az Atlanták ragyogó tulajdonságait, szépségüket, jóságukat, okosságukat, melyeknek te is birtokában vagy, és végül Tolerancia megmutatott téged testi valóságodban is.

- Eddig értem, folytasd.

- Nincs mit folytatni, én belédszerettem, ennyi az egész.

- Belémszerettél? Hűha, ez aztán a megtiszteltetés.

- Gúnyolódsz, Atlanta?

- Dehogyis.

Megint Morgánusz szólt közbe.

- Megérted ugye, hogy közléseden kicsit el kell gondolkoznunk.

Atlanta csöngetett, kisvártatva Glória lépett be.

- Glória drágám, vezesd el Titusz királyfit a számára kijelölt lakosztályba.