Atlanta
elképedve bámulta Mortiusz leleplezését; hitetlenkedve rázta
meg fejét, mire Esmeralda ugrott egy nagyot.
- A rossebbe azzal a
fülbevalóval, még megvakít - nyivákolta.
Titusz rámeredt Esmeraldára:
azután felnézett és szemügyre vette Atlanta fülbevalóit. Volt
is mit nézni rajtuk, színarany foglalatban rendkívüli nagyságú
kék türkizkövek csillogtak-villogtak és szórták szerteszét a
nap sugarait.
Titusz pedig visszaemlékezett
arra a percre, amikor először találkozott Atlantával; a leány
akkor is viselte a türkizköves fülbevalót; és olyan mérges és
gonosz volt, hogy mérgesebb és gonoszabb már nem is lehetett
volna; de nem úgy második találkozásukkor: akkor is viselte
ugyan az ékszereit, de a fülében nem ezt, hanem egy másik
fülbevalót hordott; és olyan bájos és kedves volt, hogy
bájosabb és kedvesebb nem is lehetett volna. Most
visszaemlékezett arra is, amit Glória mondott: hogy Atlantának
soha sincs gonoszsági rohama fürdéskor, lefekvéskor és
felkeléskor; hát persze, hogy nincs, senki nem visel ékszert
ilyen alkalmakkor.
Titusznak most már semmi
kétsége nem volt afelől, hogy a gonoszság forrása nem más,
mint a türkiz fülbevaló!
A türkizek pedig, mintha
tudták volna, mi jár Titusz fejében, gonoszul villogtak a
szemébe.
Míg Titusz mozdulatlanul
töprengett, Mortiusz-Morgánusz bosszúszomjasan felemelte
pallosát, hogy miszlikbe aprítsa a macskát; persze
gondolhatjátok, Esmeraldának esze ágában sem volt ezt
megvárni, hanem hangos nyávogás közben, nagy ugrásokkal Glória
ölébe menekült.
Esmeralda hangoskodása végre
felrázta Tituszt; megmozdult, de nem Morgánusszal törődött, ő
csak Atlantát látta és senki mást. Odament hozzá, fellépett a
trón lépcsőjére és hozzáhajolt. Atlanta persze félreértette
szándékát és felsikoltott.
- Segítség, megöl.
- Ugyan már, ne csacsiskodj -
csitította a fiú, azzal csendesen leoldotta Atlanta
fülbevalóit; a türkizek mérgeskéken villogtak.
- Te gonosz kék ikercsillag -
szólt Titusz és földhözvágta a fülbevalókat.
Atlanta ismét sikoltott egyet.
- Mit csinálsz fivérem
ajándékával, te gyalázatos?
Titusz pedig azt csinálta,
hogy sarkával széttiporta a kék köveket, egyiket a másik után.
Mindezenközben
Mortiusz-Morgánusz, abbahagyva Esmeralda üldözését, Titusz
ellen fordult, és pallosával éppen akkor készült lesújtani a
fiúra, amikor a türkizkövek porráomlottak; mozdulata
félbemaradt, a pallos kiesett kezéből, a torkához kapott, majd
holtan esett össze.
A türkizek megsemmisülésekor
Atlanta ajkáról mély sóhaj tört fel, arcán pedig csodálatos
változás ment végbe: homlokának haragos ráncai kisimultak,
szájának gonosz vicsorgása gyöngéd mosollyá szelídült,
szemének éjsötétje vidám kékké halványodott; majd felemelt
kezével megállította az odarohanó testőröket, mielőtt azok
megtámadhatták volna Tituszt.
A bakó segédjei mindezek
láttára térdreestek és hangosan elkezdtek kegyelemért
könyörögni.
- Bocsáss meg nekünk, kegyes
Atlanta királynő, mi csak Morgánusz herceg parancsait
teljesítettük.
- Mi a bűnötök? - kérdezte
Atlanta és igyekezett szigorúan nézni rájuk, ám az igazat
megvallva, nagyon kevés sikerrel, mert szeme egyre csak
nevetett, de persze ezt azok nem láthatták, hiszen felemelni
nem merték szemüket.
- Morgánusz herceg a trónodra
tört, és mi segédkeztünk neki ebben.
- Mi volt a szerepe a
türkizeknek?
- A herceg gonosz varázsló
volt, gonoszsága és élete a türkizekben volt elrejtve; s azok
segítségével azt akarta elérni, hogy alattvalóid előtt te is
gonosznak tűnjél, ó Atlanta királynő; s ily módon elveszítve
bizalmukat, végül helyetted őt emeljék trónra. Bocsáss meg
nekünk, megbántuk bűneinket.
- Legyen: megbocsátom, amit
ellenem elkövettetek, és úgy hiszem, hasonlóképen Titusz
királyfi is - itt ránézett Tituszra, aki beleegyezően
bólintott - tehát nem büntetlek meg benneteket, de a királyi
udvarból azonnal távoznotok kell.
Atlanta ezután Tituszra
fordította figyelmét.
- Titusz, emlékszel-e arra,
amit nemrégen mondtál nekem?
Hogyne emlékezett volna.
- Atlanta, szívem szépséges
királynője - szólt - vesd reám gyönyörű kék ikercsillagodnak
pillantását.
Atlanta ránézett Tituszra, kék
ikercsillaga könnytől csillogott.
- Köszönöm, Titusz királyfi,
hogy megszabadítottál a gonosztól - és sírva-nevetve borult a
fiú nyakába.
