Valamikor
réges-régen nem hat földrész volt a Földön, mint mostanság,
hanem csak egyetlenegy: Atlantisz. E rég elsüllyedt világban
királynő uralkodott, s az uralkodás anyáról leányra szállt;
amikor pedig a királyleány trónra lépett, felvette anyja
nevét, így a királynőt mindenkor ugyanazon a néven tisztelték
alattvalói; Atlanta volt ez az örökletes név, és a birodalmat
is a királynő neve után nevezték Atlantisznak, azaz Atlanta
birodalmának. A királyleány pedig nemcsak a hatalmát és a
nevét örökölte édesanyjától, hanem arcát és termetét is,
mindegyik királyleány pontosan olyan volt, mint édesanyja az ő
korában; és a hasonlóság nemcsak testi mivoltukra, hanem
észbeli képességeikre és jellemükre is kiterjedt.
Az Atlanták évezredekig
kormányozták birodalmukat, Atlantisz népe pedig módfelett
szerette és tisztelte őket, mert okosan, sőt bölcsen
uralkodtak, hatalmukat nem saját dicsőségük magasztalására,
hanem népük jólétének és boldogságának emelésére használták; s
ennek megfelelően a birodalomban virágzott a tudomány és a
művészet, a földművelés és az ipar, szegénységben élő emberek
nem voltak, de ugyanúgy túlzott gazdagságban élők sem.
Atlantisz sok-sok évezredig
állt már fenn, amikor végzetének előjelei kezdtek
megmutatkozni; erről pedig Atlanta úgy szerzett tudomást, hogy
a birodalom tudósainak egy csoportja kihallgatást kért tőle,
és ezen a kihallgatáson szörnyű katasztrófa előjeleiről
számoltak be; s végül is azt hozták Atlanta tudomására, hogy
Atlantisz végóráit éli, hamarosan a Föld mélyébe fog
süllyedni, és felette a végtelen óceán fog majd hullámzani, s
csak a legmagasabb hegycsúcsok fognak a tenger fölé emelkedni,
mint megannyi sziget.
A katasztrófa bekövetkeztét a
tudósok tíz évnél nem korábbra, és húsz évnél nem későbbre
tették, és azt javasolták a királynőnek, hogy meneküljenek el
Atlantiszból, mégpedig egy másik bolygóra, hiszen a Földön más
földrész nem volt akkoriban.
- Felséged bizonyára tudja,
hogy Földünk, mely a Naprendszer egyik bolygója, egyedüli
abban az értelemben, hogy csak itt vannak meg az
életfeltételek, a többi nyolc bolygón nincs, és soha nem is
lehet élet; s ugyanez vonatkozik a bolygók holdjaira is.
- Folytasd, tanult barátom.
- Mármost a Naprendszer része
annak a galaxisnak, melyet Tejútnak nevezünk, s amelyben
felhőtlen éjszakákon szabad szemmel is gyönyörködhetünk, és
amelyhez csillagok milliárdjai tartoznak.
- Csillagok milliárdjai? -
csodálkozott Atlanta - s mégis mennyi, bölcs tudós?
- Hozzávetőlegesen
százmilliárd, azaz százezerszer millió, felséges asszonyom.
- Elképzelni sem tudok ilyen
nagy számot; azonban e roppant halmazban bizonyára nem is egy
olyan csillag akad, mely körül a mi Földünkhöz hasonló bolygó
kering.
- Felséged majdnem eltalálta;
valóban van ilyen bolygó, s ennek tömege majdnem azonos
Földünkével, levegőjének összetétele is megfelelő, vize is van
bőven; igaz, nincs túlságosan közel, a távolsága tőlünk
mintegy száz fényév.
- Mit jelent ez, magyarázd meg
nekünk.
- Ez azt jelenti, hogy olyan
távolságban van, aminek befutásához a fénynek száz évre van
szüksége; s e bolygót, felséged engedelmével, Atlantisznak
neveztem el.
- Helyesen tetted - felelte
Atlanta, majd így folytatta - de hogyan jutunk el oda?
Ekkor előlépett egy másik
tudós.
- Felséges asszonyom, erre én
felelnék; űrkutatással és űrtechnikával foglalkozom; s azt
javaslom, hogy építtessen felséged fényhajtású űrhajókat,
melyek távoli új hazánkba elvisznek bennünket.
- S mennyi ideig fog tartani
az utazás? Milyen gyorsan haladnak űrhajóink?
- A fényhajtóművek jóvoltából,
közel fénysebességgel, felséges asszonyom.
- Ezek szerint, mivel a
fénysebességnél kisebb a sebesség, száz évnél is hosszabb
ideig fog tartani? Akkor tehát új hazájuk földjére nem
léphetnek azok, akik megkezdik az utazást, hanem legfeljebb
csak a dédunokáik.
A tudós mosolyogva ingatta
fejét.
- Királynőm, úgy áll a dolog,
hogy minél gyorsabban halad az űrhajó, annál lassabban telik
rajta az idő; határ a fénysebesség: ott az idő megáll. A mi
utazásunk olyan sebességgel fog történni, hogy bár itt a
földön valóban több mint száz év fog eltelni, amíg célunkhoz
érünk, mi magunk azonban a száguldó űrhajóban öt, vagy hat
évnél többet nem fogunk öregedni.
- Elképzelni sem tudom, amit
mondasz, de mivel megbízom benned, nincs okom kételkedni
szavaidban.
A királynő ezek után
elrendelte az űrhajók építésének elkezdését. Így történt, hogy
a következő tíz évben Atlantisz népének minden erőfeszítése a
megfelelő számú és befogadóképességű űrhajó építésére
összpontosult; a tizedik év végén annyi űrhajó volt készen,
amely Atlantisz népének felét volt képes magába fogadni.
Mivel ekkor még semmi nem
mutatott arra, hogy a katasztrófa már közel volna, ezért az
űrhajóépítést folytatták; ám egy év múlva megrendült a föld, s
ez figyelmeztető jel volt arra, hogy most már el kell hagyni
Atlantiszt.
Eddigre már kiderült az is,
hogy Atlantisz népének egyrésze nem kívánja elhagyni hazáját,
éspedig vagy azért, mert nem hisz a pusztulásban, vagy pedig
azért, mert annyira ragaszkodik szülőföldjéhez, hogy ezért
vállalja a pusztulás kockázatát is.
Ezt figyelembevéve is úgy állt
a dolog azonban, hogy még így sem volt elegendő hely az utazni
szándékozók részére. Ekkor Atlanta kijelentette, hogy -
hasonlóan a veszélyben levő tengerjáró hajók kapitányához - ő
fog legutolsóként űrhajóba szállni; ami természetesen azt
jelentette, hogy egyáltalán nem utazik el; s hiába kérlelték
hű emberei, hogy változtasson elhatározásán, Atlanta
hajthatatlan maradt.
Atlantisz népét mélyen
meghatotta Atlanta hősies elhatározása, és sokan csatlakoztak
hozzája; így végül is az űrhajók Atlanta nélkül indultak útra,
de magával vitték leányát; Atlanta pedig kisérőivel a
legmagasabb hegycsúcsra vonult vissza, ahová előzőleg mindent
felhalmoztak, amit egyáltalán fel lehetett vinni oda.
A katasztrófa pedig
bekövetkezett, mégpedig oly tragikusan, hogy az a hegycsúcs,
amelyen Atlanta megbújt, szintén víz alá került; ám
csodaképpen távolabbi, és alacsonyabb hegycsúcsok nem
süllyedtek el, mivel Atlantisz süllyedése nem egyenletes volt,
hanem egyik helyen mélyebbre süllyedt, más helyen pedig
kevésbbé mélyre. Így történt, hogy azon szerencsétlenek,
akiknek nem jutott hely Atlanta környezetében, megmenekültek.
A túlélők azonban jószerivel
csak a puszta életüket mentették meg; és ennekfolytán azután
szinte ősemberként kellett tengetniük életüket; ám néhány
évszázad múltán egy új, Atlantisznál sokszorta nagyobb
szárazföld emelkedett ki az óceánból, az Atlantisziak pedig
lassanként benépesítették e szárazföldet; akkor pedig az
történt, hogy a szárazföld darabokra szakadozott és e darabok
eltávolodtak egymástól, és ezekből lettek a manapság ismeretes
földrészek; az ott élő Atlantisziak pedig az őseink, tőlük
származik a mai emberiség.
