7. "S az örök napfénynek aki él, mind örül,"

 

A tájékot, ahova érkeztek, erdő borította, a fákon ezüstszínű levelek és fekete virágok pompáztak; kék nap sütött a látóhatár szélén; a furcsa csak az volt, hogy bár Titusz szembenézett a nappal, árnyéka mégis előtte nyújtózott a halványlila gyeppel borított tisztáson; s amikor hátrafordult, megpillanthatta a mögötte éppen felkelő másik kék napot.

- Látod Esmeralda, itt sosincs éjszaka.

Miközben továbbsétáltak, Esmeralda rávilágított az örök napfény árnyoldalára.

- Én éjszaka szoktam vadászni az egerekre.

- Mi ez a borzalmas vadállat? Hogy képzeled, te senkiházi, hogy a ligetünkbe mindenféle ocsmányságot becipelhetsz? Egyébként hogy kerültél ide, és ki fia-borja vagy te, mi?

E szavakat rettenetes rikácsoló hangon mondta valaki, aki Titusz háta mögött állt. A fiú megfordult, és egy gyönyörűen öltözött, ékszerekkel teleaggatott leányt látott maga előtt, akinek dühtől eltorzult arcvonásaiban csak hosszas szemlélődés után tudta felfedezni Atlantát, akit különben más fiatal leányok környékeztek.

Titusz mélyen meghajolt.

- Engedd meg, nemes Atlanta királynő, hogy bemutatkozzam: Titusz a nevem és királyfi vagyok. A Földről származom, s éppen az imént érkeztem meg.

- Úgy. - Atlanta végigmérte Tituszt. - Figyeljetek leányok - intett kisérőinek - a pimasz minden szava hazugság. Idefigyelj - fordult ismét Titusz felé - ha a Földről jöttél volna, hogyan tudhatnál beszélni a mi nyelvünkön és főleg honnan a pokolból ismerhetnél engem, ha királyfi volnál, királyi ruhában lennél, s ha az imént érkeztél volna, űrhajód is itt lenne valahol a közelben.

Igaz, ami igaz, Atlantának látszólag mindenben igaza volt; Titusz nagy kínjában azt találta mondani.

- Felséged, engem Tolerancia küldött a Földről Atlantiszba.

- Tolerancia. Aztán mondd csak, miféle madár az a Tolerancia?

Atlanta beszéd közben egy pillanatig nem maradt nyugton, aminek következtében ékszereinek drágakövei hol innen, hol onnan villantak Titusz szemébe: nyakláncának smaragdjai, gyűrűinek brilliánsai, fülbevalóinak türkizei, hajékének rubinjai.

- Tündérkirálylány.

- Hallottátok, tündérkirálylány, - gonoszul felnevetett - na, most már elegem van belőled; és majd én megmondom ki vagy te! Egyike vagy azoknak, akik az életemre törnek, ezúttal ezt a borzalmas vadállatot szemeltétek ki arra, hogy megöljön. Testőrök, ide hozzám.

- De felséges úrnőm, hiszen ez csak egy macska.

- Azt hiszed, nem mindegy, mi a neve? Rámmereszti lángoló szemét, felgörbíti a hátát, fúj és prüszköl, rögtön rám is ugrik és megöl. Testőrök, fogjátok el ezt a két gyilkost és börtönbe velük.

Mire Titusz gondolatban eljutott odáig, hogy jó lenne menekülni, már el is fogták; de nem úgy Esmeraldát, aki azonnal felmenekült a legközelebbi fára, onnan fújt üldözőire, akik jó sokáig próbálkoztak azzal, hogy elfogják, de miután minden kísérletük eredménytelen maradt, végül is feladták.

- Minden bűnötökért egyedül te fogsz felelni - határozott végül Atlanta.

- Milyen bűneink vannak, ó jóságos Atlanta? - kérdezte Titusz.

- Mit tudom én, de majd a börtönben szépen sorjában mindent be fogsz vallani, ezt megígérhetem neked.

Na, szép kis helyre jöttem én - füstölgött Titusz magában.

Ekkor megszólalt az egyik udvarhölgy, egy nyúlánk, égővöröshajú leány.

- Bocsánat felség, ha merészelem emlékeztetni arra, hogy Atlantiszban immár évszázadok óta nincs börtön.

- Nagyon is jól tudom; de majd építtetek egyet, úgyhogy te csak ne kotnyeleskedj, Glória. Addig is zárjátok be valahová e gazfickót.