11. "Te kék ikercsillag, te mentsd meg lelkemet."

 

Esmeralda abban a pillanatban leugrott Glória öléből, amint Morgánusz meghalt és a trón lépcsőjén állva, nagy figyelemmel kísérte a történteket. A legutolsó szavak nem nagyon tetszettek neki, azért most felpúpozta magát és megvetően hátat fordított az ölelkező párnak.

- Szívem szépséges királynője - ismételte meg Titusz szavait nyivákoló hangján - de bezzeg azt elfelejtette megköszönni, hogy elintéztem a bakót. Jól adja az a kis fruska is, méghogy Titusz mentette meg őt; de ki hívta fel a figyelmét őkelmének a türkiz fülbevalókra, he? Na de az is ostoba, aki hálát vár az emberektől, pedig egy kis ennivalót igazán megérdemelnék, ide se jövök többet...

- Ne haragudj rájuk - lépett oda hozzá Glória - ők most egymással vannak elfoglalva, de nézd, én gondoltam rád, hoztam neked husikát.

Esmeralda megenyhülten nézett búzavirágszín szemével a leányra.

- Na, végre valaki, akiben van egy kis állati érzés.

Esmeralda megette a husikát, utána letisztogatta magát, végül ásított egy nagyot; akkor Glória ölbevette, és elgondolkozva megsimogatta.

- Kék ikercsillag a szemed - suttogta.

Esmeralda összegömbölyödött, elégedetten dorombolni kezdett és egészen addig dorombolt, amíg el nem nyomta az álom.