A
matekóra utáni szünetben Bé az iskola folyosóján találkozott
Eleonórával; és persze rögvest el akarta újságolni a nagy
hírt, de Eleonóra megelőzte.
- Hallottad, két hét múlva
iskolakirándulás.
Ez azután minden más
érdekességet elsöpört; mindenki csakis és kizárólag ezzel
foglalkozott, a gyerekek száz és száz kérdést tettek fel: hová
megyünk, mikor indulunk, mikor érkezünk vissza, mit és hol
eszünk útközben, mit kell magunkkal vinni, kell-e sokat
gyalogolni, meg a többi.
Egészen az indulásig tartott
ez; de végül is felvirradt a nagy nap. Reggel hétkor volt a
gyülekező, majd autóbuszra szálltak, irány Mátrafüred. Ott
kiszálltak és neki a hegyoldalnak.
Eleonórát persze ismét
körüldongták a fiúk, cipelték a hátizsákját, megkínálták az
elemózsiájukból és több efféle; Bé nézni sem bírta.
- Igazán undorító, ahogy
szédíti szegény srácokat.
Ott is hagyta Eleonórát,
Öcsihez akart csatlakozni, de közben besötétedett, amit Bé
furcsának talált, hiszen május végén délután egy órakor -
enyhén szólva - ilyen nem szokott lenni; ám csak egy
pillantást kellett vetnie az égboltra, máris megértette a
jelenség okát: az eget sűrű, szinte koromfekete fellegek
borították be.
Akkor már a kísérő tanárok
hangos szóval próbálták összeterelni a gyerekeket; Bé
megfordult és szaladni kezdett arrafelé, ahol Eleonórát
legutoljára látta.
Nemsokára találkozott azokkal
a fiúkkal, akiket Eleonóra kíséretében látott, ám a leány nem
volt velük.
- Hol van Eleonóra?
- Elment virágot szedni.
- Keressük meg.
Elindultak abba az irányba,
amerre Eleonórát elmenni látták; Bé lemaradozott, mert különös
érzése támadt: mintha egy láthatatlan kötél az ellenkező
irányba húzta volna; és minél tovább ment a fiúkkal, az érzés
annál jobban elhatalmasodott rajta; végül megállt,
visszafordult, elindult arra, amerről jöttek, eleinte lassan,
bizonytalanul, később egyre jobban sietett, végül már
lélekszakadva futott.
Közben pedig kitört a vihar és
Bé éppen a vihar középpontjába került (legalábbis úgy érezte),
s lehetett is ebben valami, mert vakító villámlások csapkodtak
körülötte, hatalmas dörejek kíséretében.
Bé mindig félt a vihartól,
most is legszívesebben elbújt volna valahová, akár egy
egérlyukba is, de a láthatatlan zsinór nem engedte,
ellenállhatatlanul vonszolta valami ismeretlen cél felé.
Bé éppen egy fa árnyékát
próbálta kikerülni, amikor egyszeriben felrobbant az egész
világ: egy minden eddiginél fényesebb villámlás és mindent
rombadöntő mennydörgés következett, amely földhözvágta Bét,
aki egy percig azt hitte meghalt, de legalábbis megvakult és
megsüketült.
Percekig hevert a földön, míg
végre meg tudott mozdulni; akkor is csak azért emelte fel a
fejét, mert mintha valami fájdalmas nyöszörgés reménytelen
hangjai hatoltak volna a fülébe. Miközben lassan
feltápászkodott és elindult a hangok felé, eleredt az eső:
először csak nagy cseppekben és ritkán, aztán a cseppek
sűrűsödtek, majd kopogni kezdtek, egyre gyorsuló ütemben.
- Jaj - kiáltott fel Bé, mert
egy esőcsepp keményen fejbecsapta, mintha csak valami szilárd
test lett volna; és valóban az is volt, jégeső esett.
Bé már a nyöszörgő hangok
közvetlen közelében járt, mégsem látott senkit.
- Hahó, ki van ott? Eleonóra,
te vagy?
- Igen, én. Bé, te vagy az?
- Igen, de hol vagy?
- Itt a kidőlt fa alatt.
Valóban, az iménti eget-földet
megrázó villámlás kidöntött egy hatalmas tölgyfát, az zuhant
rá Eleonórára.
Bé megpróbált közelebb
férkőzni nővéréhez, azonban a fa sűrű lombja miatt ez
sehogysem sikerült.
- Nagyon fáj mindkét lábam -
panaszolta Eleonóra - azt hiszem, eltörtek.
Bé szívébe fájdalom nyilallt,
és ugyanakkor rémület is: egy villámlás fényénél ugyanis
felmérhette a terepet és amit látott, attól jogosan
megrémülhetett. A kidőlt fa ugyanis egy vízmosás magas
partjának szélén nőtt, s a vízmosással párhuzamosan dőlt el,
kifordult gyökerei hatalmas gödröt ástak a part tetején; s
most ezt a gödröt a zuhogó víz már nagyjából alámosta, a fa
perceken belül a vízmosásba fog csúszni, magával sodorva a fa
alá szorult Eleonórát. Lent pedig zubogva kavargó vízáradat
rohant eszeveszetten.
Bé kétségbeesetten erőlködött,
hogy közelebb férkőzhessen Eleonórához, de mindhiába; és egy
perc múlva a fa elkezdett lassan, de halálbiztosan csúszni
lefelé az áradatba; Eleonóra felsikoltott, mikor beleesett a
vízbe, belekapaszkodott a fa egyik ágába, ám az ág letört és
az ár azonnal elragadta; Eleonóra kétségbeesetten és
fájdalmasan kiáltozott. Bé a következő villám fényénél még
látta őt vergődni az ágba kapaszkodva.
- Jövök - kiáltotta és
belevetette magát a bömbölő árba.
