Viktória
sokáig merengett még a levél fölött, még egyszer elolvasta,
nem sejtette, hogy a lányok a konyhaablakból szinte
lélegzetvisszafojtva figyelik őt.
Már tudta, ki az a leány, akit
Feri a levélben megemlített; és az a leány kijött a házból és
könnyes szemmel sietett hozzá.
- Bocsáss meg nekem Viktória -
mondta - ó, ha sejtettem volna, hogy...
- Ne tegyél magadnak
szemrehányást, Mónika - és átölelte őt - mindenről az a gonosz
boszorka tehet.
- Akkor megbocsátasz Ferinek
is?
- Te honnan tudsz arról,
hogy...?
De már nem kellett válaszolni
a kérdésre, mert a házból Feri lépett ki, igaz, nem egészen
önszántából, mert Hilda és Lidia kétoldalról vonszolták és
tuszkolták Viktória felé.
Viktória nézte a jólismert,
kedves arcot, melyre most a bűnbánat és a szégyenkezés árnyai
borultak.
Lidia oldalbabökte a fiút.
- Na, mondjad már.
- Bocsáss meg nekem, Viktória
- mondta Feri akadozó nyelvvel.
Viktória felöltötte
legzordonabb arckifejezését.
- Bocsássak meg? Hogyan
bocsáthatnám meg, akkor hagytál cserben, amikor a legnagyobb
szükségem lett volna rád!
Viktória szigorú arca mögött
szorongás ült. Vajjon mit fog a fiú válaszolni? Ettől függ
minden!
Feri pedig ezt válaszolta.
- Igen, igazad van Viktória,
számomra nincs bocsánat.
Még egy pillantást vetett a
leányra, lesütötte a szemét, megfordult és lecsüggesztett
fejjel elindult a kertkapu felé.
Viktóriát elborította a
boldogság hulláma; igen, ez volt az a válasz, ami végleg
meggyőzte őt a fiú őszinteségéről.
Lidia elébeállt Viktóriának,
kinyitotta a száját és nagy lélegzetet vett; ám ekkor
rápillantott a leány ragyogó arcára - és becsukta a száját.
- Feri. - Viktória halk
hangjának színezete olyan volt, ami megtorpantotta és
visszafordította a fiút.
- Gyere ide, te, te gazfickó.
Feri pedig rohant, és mámoros
örömmel kapta karjába Viktóriát.
Viktória most látta
elérkezettnek az időt, hogy elbúcsúzzon szüleitől.
"Apu, anyu, itt hagytatok
engem, de lássátok, találtam helyettetek barátokat."
