A
franciák gyászoltak: a döntőbejutásért Arábia csapatával
mérkőztek, és kikaptak, mégpedig nem is csak éppenhogy, hanem
öt-egy gólkülönbséggel, az arab csapat káprázatosan játszott.
A döntő előtti napon Kázmér
megjelent a pályán, ami élénk csodálkozást és örömöt váltott
ki, ami csak fokozódott, amikor bejelentette, hogy játszani
akar a döntőn.
- Dehát még lábadozol, nem?
- Dehogy, teljesen jól vagyok.
Kázmér résztvett az edzésen,
nagyon jól mozgott, nem lehetett kihagyni, hallgatólagosan
mindenki elismerte, hogy ő a magyar csapat legjobbja.
Viktória nem örült ennek a
fordulatnak, de hogy miért, arra nem talált magyarázatot.
Hiszen a fiú Hilda vőlegénye, Hilda pedig a barátnője, nem
bosszankodnia, inkább örülnie kellene; és mégis, Viktória a
gyomrában érezte a szorongást, valahányszor arra gondolt, hogy
másnap együtt kell játszania Kázmérral.
A mérkőzés előtt az öltözőben
Viktória így szólt.
- Karcsi bácsi, én
középcsatárt szeretnék játszani.
- Erről szó sem lehet
kislányom, nem tudnék az emberek szemébe nézni, ha te
megsérülnél.
Ez a mérkőzés is úgy indult,
mint az előző kettő, az arab csapat támadott, a kapura lőtt
labdát Viktória elfogta, kidobta a mezőnybe, az ellenfél
játékosai hamarosan ismét megszerezték és kezdődött minden
elölről.
A harmincadik percben azonban
történt valami. Kázmér senkitől sem zavartatva terelgette a
labdát a magyar kapu előterében, Viktória arra gondolt, hogy
no, mindjárt előreadja a csatároknak, amikor Kázmér hirtelen a
magyar kapu felé rúgta a labdát. Erre Viktória nem számított,
a labda akadálytalanul bejutott a hálóba.
Öngól!
Viktória nem értett semmit.
Miért adta haza Kázmér a labdát? Hiszen az ellenfél
legközelebbi játékosa is legalább tíz méterre volt tőle; és ha
már hazaadta, miért nem Viktória kezébe rúgta, vagy legalábbis
miért nem jelezte a hazaadási szándékát?
Amikor félidőben az öltözőbe
vonultak, Kázmér nekitámadt Viktóriának.
- Mi a fenének kérted, hogy
adjam haza a labdát, mi?
Viktória megdermedt. Mit
beszél ez? Még, hogy ő kérte a hazaadást?
Karcsi bácsi rögtön közéjük
állt.
- Nem veszekszünk, meg vagyok
értve?
- De Karcsi bácsi, hiszen
nekem eszem ágában sem volt, hogy hazaadást kérjek.
- De igenis kérted, ne
hazudtolj meg, te taknyos.
Ez a "ne hazudtolj meg" meg a
"te taknyos" világosságot gyújtott Viktória fejében;
ilyesmiket csak vénasszonyok szoktak mondani. Szinte vidáman
kérdezte meg Kázmértól.
- Hol hagytad a seprőnyelet?
- Te átkozott, ráhibáztál a
kérdésre - szitkozódott Kázmér és ott mindenki szeme láttára
változott vissza Fáni nénivé - de ne félj, találkozunk mi még,
de azt nem fogod megköszönni.
Ezután telefonáltak a
kórházba.
- Hogy van Kázmér? Mikor jöhet
ki?
- Néhány nap múlva bizonyosan.
Viktória már akkor máson törte
a fejét.
- Karcsi bácsi, akkor én most
mégiscsak beállok a középcsatár helyére.
- Kitűnő ötlet, csak egy baja
van: megvalósíthatatlan!
- Megvalósíthatatlan, de
miért?
- Mert kapusként kezdtél, és
ha most helyetted másik kapust állítok be, akkor valójában
lecseréltelek téged, a lecserélt játékost pedig nem lehet
újból beállítani, érted, kislányom? Különben pedig, ha a fiúk
nem tudnak legalább egy gólt rúgni, akkor nem is érdemlik meg,
hogy világbajnokok legyenek.
Így Viktória a második
félidőben is kapusmezben futott ki a pályára, a fiúk pedig
tényleg megemberelték magukat és a második félidő elején
betaláltak az ellenfél kapujába.
Nagy ünneplés kezdődött volna
a nézőtéren, mert, hogy egyik szavamat a másikba ne öltsem, a
nézők többsége a magyar csapatnak szurkolt; ám az ünneplés
rögtön félbe is szakadt, mert a játékvezető les címén nem adta
meg a gólt. Ezt a döntést a lelátón dermedt csend fogadta, de
csak azért, hogy azután annál hatalmasabb tiltakozás törjön
ki; nyilvánvaló volt, hogy a gólt nem előzte meg lesállás.
Viktória, mint csapatkapitány, szintén tiltakozott a
játékvezetőnél, de eredménytelenül.
A mérkőzés folytatódott;
nemsokára az egyik arab játékos lesről indulva tört Viktória
kapuja felé, aki látta, hogy a játékvezető a szájához emeli a
sípját; megnyugodott abban, hogy a támadást le fogja fújni; ám
ekkor a csatár a hálóba továbbította a labdát, a síp pedig
néma maradt.
Pokoli hangzavar támadt az
újabb játékvezetői műhiba miatt. Viktória megint tiltakozott,
de előre sejtette, hogy hiába; és úgy is lett.
Így Arábia csapata egy
szándékos öngól és egy lesgól révén már kettő-nullára
vezetett; és ismét ők támadtak.
A mérkőzésből már csak
negyedóra volt ekkor hátra.
Az ellenfél támadása
kapuralövéssel fejeződött be, az azonban mellément.
Viktória visszahozta a labdát
a pályára és leállította kapukirúgáshoz, utána pedig
elfordította a tündérgyűrűt, nekifutott a labdának, megcélozta
az ellenfél kapuját és kirúgta a labdát, amely
egyegész-egytized másodperc múlva az arab csapat kapujában
kötött ki. A kapus nem mozdult a lövésre, különben is kinn
állt a tizenhatos vonalon, később elmondta, hogy a labdát
egyáltalán nem is látta.
A közönség egy másodpercnyi
elképedt csend után hatalmas üdvrivalgásba tört ki, amely
szinte szűnni sem akart, sőt fokozódott, amikor középkezdés
után az arab csapat igen ügyes támadása végén a középcsatár a
magyar kaputól két méterre hatalmas lövést eresztett meg, amit
Viktória - miközben mindenki gólt kiáltott - egy káprázatos
vetődéssel kivédett. Ezt követően Viktória kidobta a labdát,
utánafutott, végigvezette a pályán, kicselezett minden
rátámadó védőjátékost, beleértve a kapust is, majd a hálóba
gurította a labdát.
Kettő-kettő. A stadion
közönsége tombolt.
- Hajrá Viktória - zengett a
csatakiáltás; és Viktória ismét remekelt, mert amikor
megszerezte a labdát, ismét végigvezette a pályán, de ezúttal
egészen az alapvonalig futott, majd onnan visszaadta Lacinak,
a középcsatárnak, akinek már csak a hálóba kellett azt
továbbítania; és ezzel lett három-kettő a végeredmény a magyar
csapat javára.
