Juliette
nagyon szeretett sétálni, anyu kezét fogva lépegetett, másik
kezével labdáját fogta, és már látta is a játszóteret, ahová
igyekeztek, amikor a labda kicsúszott a kezéből és elgurult.
Legurult a járdáról, az úttesten gurult tovább. Juliette
elengedte anyu kezét és a labda után szaladt.
Viktóriának városnéző sétára
támadt kedve és térképpel a kezében jó nagyot kóborolt az
utcákon; szélesre nyitott karokkal nézegette a térképet; éppen
felpillantott, amikor vészjósló fékcsikorgást hallott pontosan
abból az irányból, amerre nézett. Már látta is Juliette-t, egy
gépkocsi száguldott feléje, a vezetője fékezett, a sűrű
forgalom miatt kikerülni nem tudta a kislányt.
Viktória kezéből kihullott a
térkép, átvillant az agyán, hogy a gyűrűt még el kell forgatni
az ujján, csakhogy az időveszteség, s akármilyen kicsi is,
végzetes lehet; ekkor azonban csodálatosképpen a gyűrű
önmagától elfordult az ujján, éppen akkor, amikor Juliette-t
már csak centiméterek választották el a gépkocsitól.
Viktória körül egyszerre
megállt a világ, a hangok olyan mélyek lettek, hogy már nem is
hallotta azokat, és Viktória nekilendült; érezte, hogy most
már túl gyorsan is fut, fékeznie kellett, de már ott is volt
Juliette mellett, felkapta, a gyűrű visszafordult az ujján,
már a túlsó járdán szaladt, jó tíz métert megtett még, mire
sikerült megállnia.
- Hová viszel, néni? -
Juliette egyáltalán nem volt rémült, az egész olyan gyorsan
történt, hogy nem is volt ideje megijedni.
Futva érkezett meg a mama,
kiragadta a kislányt Viktória karjából.
- Juliette, kicsikém, nem
esett bajod?
- Nézd, mama, milyen szép néni
- Juliette Viktóriára mutatott.
A mama csak most nézte meg
Viktóriát.
- Kisasszony, hogyan köszönjem
meg, amit tett. Ez valóságos csoda.
Ekkor már sokan köréjük
gyűltek, valaki felkiáltott.
- De hiszen ez Viktória!
Viktóriát valóságos
diadalmenet kísérte vissza a szállodába.
