Másnap
reggel a szállodában csengett a telefon. Viktória egyedül volt
immár a lakosztályban, Hildának előző nap este repülnie
kellett.
- Halló.
- Te vagy az, Viktória? - Feri
hangja tisztán és érthetően hangzott a telefon hallgatójából.
Viktória első gondolata az
volt, hogy lecsapja a kagylót, de meggondolta magát.
- Igen, én. Mit óhajtasz?
- Vikikém, ne ilyen
hivatalosan, én mindent meg fogok magyarázni.
- Rajta.
- De nem telefonon, most csak
arra kérlek, hogy bocsáss meg nekem.
- Te kérsz tőlem bocsánatot?
Ez igazán meglepő; édesanyád szerint én tartozom
bocsánatkéréssel.
- Jaj, nem, dehogy, a mama
félreértett valamit.
- Meg nyilván én is; mert
mintha azt mondtad volna, hogy nem vettek vissza a régi
állásodba.
- Igen, beismerem, hogy
visszavettek, de akkor annyira meg voltam zavarodva, hogy...
- Mondd Feri, neked mennyi
időbe telik, amíg kilábalsz a zavarodottságból?
- Nem bánom, gúnyolódj velem,
megérdemlem, de én akkor is szeretlek téged.
- Ne mondd, tényleg? Mondok
valamit: amelyik napon édesanyáddal beszéltem, vártam a te
hívásodat, és ha azon a napon felhívsz, talán még el is hittem
volna.
- Dehát nem tudtam hamarabb,
sok elintéznivalóm volt. Te, Viki, csak úgy érdekességképen,
mennyit kaptál az első díj fejében?
- Sejtettem, hogy valójában ez
érdekel téged. Hát kérlek, nem titok: a női párosverseny első
díja ötszázezer frankra rúgott. Azonfelül kaptam külön
hatvanezret a részvételért.
- Akkor az összesen
ötszázhatvanezer. Hisz az nagyon sok pénz.
- Igen, nagyon sok pénz, de ne
nagyon számold, mert azt a hatvanezret eljuttattam Ildikónak.
- Kinek?
- Ildikónak. Ő az, akinek a
betegsége miatt otthon kellett maradnia.
- Na de miért, mi köze neki
ahhoz a pénzhez?
- Feri, ha te ezt magadtól nem
érted, akkor hiába is magyaráznám; különben pedig az
ötszázezernek is csak a fele az enyém, a másik fele Mónikát
illeti.
- De akkor is marad
kétszázötvenezer frank; még az is jelentős összeg.
- Bizony.
- Akkor megbocsátasz?
- De azt a pénzt sem tartom
meg magamnak.
- Micsoda?
- Elhatároztam, hogy
alapítványt létesítek.
- Miféle alapítványt?
- Tragikussorsú leányok
támogatására. Feri, ha ismét kéred a bocsánatomat...
- Az egész pénzt???
- Igen, az egészet. Tehát,
bocsássak meg neked?
- De Viki, ez képtelenség.
- Hogy megbocsássak?
- Nem az, hanem, hogy az egész
pénzt elszúrod erre a... nem is tudom, hogy nevezzem. Ezt én
nem engedem, még a vőlegényed vagyok, és...
- Feri, kéred a bocsánatomat?
- Dehát lásd be, hogy akkora
ostobaság...
Viktória szép csendesen a
helyére tette a telefonkagylót.
