Abban
állapodtak meg, hogy a következő héten összeházasodnak,
ideiglenesen Feri szüleinek lakásában fognak lakni, szűkösen
lesznek ugyan, de valahogy majdcsak meglesznek. Ferinek -
mielőtt bevonult volna katonának - jó állása volt, és ígéretet
kapott arra, hogy leszerelés után visszaveszik; Viktória is
keres majd magának állást; ő ugyan eredetileg egyetemre akart
menni, de belátta, hogy erről - legalábbis egyelőre - le kell
mondania.
Viktória mindezek
végiggondolása után már nem látta annyira vigasztalannak a
jövőt, mint annak előtte; így egészen váratlanul érte, amikor
másnap Feri bejelentette, hogy állástalan, a régebbi
munkahelyére mégsem vették vissza.
- Most mi lesz? - esett
kétségbe Viktória.
- Várnunk kell az esküvővel.
- De meddig, édesem, itt nem
maradhatok tovább.
- Akkor albérletbe kell
menned.
Ez a javaslat annyira pimasz
volt, hogy Viktóriának torkán akadt a szó; hiszen Ferinek
tudnia, vagy legalábbis sejtenie kellene, hogy albérletet nem
lehet szerezni, vagy ha igen, akkor csak méregdrágán, neki
viszont egy fillérje sincs, még ennivalóra sincs! Ami azonban
még ennél is jobban fájt Viktóriának, az nem volt más, mint a
fiú hangjának ridegsége.
Nem szólt egy szót sem,
letette a telefonkagylót, bement a szobájába, leült az ágy
szélére, sokáig nézett maga elé gondolattanul. Végül felállt,
kinyitotta a kézitáskáját, megnézte a pénztárcáját: összesen
kétszázkét forintot talált benne; közben az útlevele is a
kezébe akadt, talán egy hónappal ezelőtt váltotta ki, Ferivel
azt tervezték, hogy külföldre mennek nászútra, de még nem
egyeztek meg abban, hogy hová, Feri Velencébe akart utazni,
Viktória ellenben Párizsba. Igen, Párizsba, mert Viktória -
bár sohasem járt ott - imádta Párizst. Egész gyűjteményt
hordott már össze párizsi képeslapokból, térképekből,
útikönyvekből, (ezek a robbanáskor mind megsemmisültek),
amellett szorgalmasan tanult franciául, iskolában és iskolán
kívül is, és minden alkalmat megragadott, hogy gyakorolja
magát a francia beszédben.
Viktória nézte az útlevelet,
már majdnem úgy volt, hogy összetépi, azután mégiscsak
visszatette a táskába. Akkor összecsomagolta megmaradt
holmiját, az egész elfért egy kis szatyorba; elment a közeli
bevásárló házba, vett egy szál vágott virágot, meg egy csomag
pipadohányt, tizenhét forintja maradt. Visszament
vendéglátóihoz és elbúcsúzott tőlük.
- Kezicsókolom Elvira néni,
viszontlátásra Zsiga bácsi; nagyon köszönöm, hogy eddig
otthont adtak nekem, csak ezzel az aprósággal tudom viszonozni
a kedvességüket.
- Nem kellett volna, szívesen
tettük. Különben van már hová menned, Viktória lelkem?
Viktória elmosolyodott.
- Van bizony, odaköltözöm
Feriékhez, a hét végén megtartjuk az esküvőt is.
A háziak pedig belenyugodtak
ebbe, így volt jó nekik is; nem kérdezték meg, hogy hát Feri
vajjon miért nem jött el érte.
Viktória még egyszer
elbúcsúzott a háziaktól és távozott. Kilépett a kapun, szemét
ellenállhatatlanul magához vonzotta a szomszéd telket
elcsúfító kormos romhalmaz; még egy búcsúpillantást vetett rá,
akkor erővel elfordította a fejét és gyors léptekkel elindult.
