Rettenetes
hangzavar tört ki az utasok között.
- Csend - süvöltötte Fáni
néni, aki most már nem is látszott Fáni néninek, inkább
szakállas férfinek.
A hangzavar elült.
Mónika rémülten bújt közelebb
Viktóriához.
- Jaj, meg fog ölni engem ez a
gonosz boszorka.
Arra azonban még várnia
kellett, a géprablóknak más fontos dolgokat kellett
elintézniük: behatoltak a repülőgép vezetőfülkéjébe, meg
összeterelték a légikisasszonyokat, és minden egyebet tettek,
ami ilyenkor dukál. Mindez sok időt vett igénybe, már erősen
közeledtek Párizshoz, amikor végül a Fáni néniből lett
géprabló (akit Viktória hamarjában Nándi bácsinak nevezett el
magában) kiráncigálta Mónikát az üléséből.
- Jaj, mama, azazhogy papa,
kérem, ne bántson - könyörgött Mónika.
- Igen, ne bántsa Mónikát -
szólt Viktória is.
- Bántani? - képedt el Nándi
bácsi - hiszen csak azt akarom megmagyarázni neki, hogy
engedelmeskednie kell az anyjának - azzal pofonütötte Mónikát.
Viktória úgy érezte, mintha ő
maga kapta volna a pofont és mértéktelenül megharagudott;
elgondolta, hogy soha nem kapott ki a szüleitől, még
szóbelileg sem, nemhogy tettlegesen; és külön felháborította,
hogy a mostoha Mónikának éppen az arcát ütötte meg.
- Nándi bácsi, ezt nem kellett
volna tennie, mert most nagyon bepöccentem. - Viktória
megtalálta a helyzethez illő kifejezést, legalábbis az
iskolában ezt használták a fiúk, de még néhanapján a lányok
is, amikor megharagudtak.
Viktória remélte, hogy a
tündérgyűrű segítségére lesz abban, hogy haragját éreztethesse
ellenfelével. Megforgatta a gyűrűt az ujján; ettől a
mozdulattal valami csodát várt - és a csoda nem is maradt el,
bár annyira különös volt, hogy csak lassacskán fogta fel
mibenlétét: a lényege pedig az volt a csodának, hogy minden
mozgás lelassult körülötte: a mostoha ismét ütésre emelte
kezét, de szinte kínos lassúsággal.
Viktória felállt és nem is
csodálkozott nagyon, hogy saját mozgása egyáltalán nem lett
lassúbb; és egyszeriben megértette, hogy Tolerancia ajándéka
éppen ez!
Mialatt odalépett Nándi
bácsihoz (most már nevezzük mi is így, ha már Viktória ezt a
nevet adta neki) annak keze még csak a félutat tette meg
Mónika arca felé; arról pedig már Viktória gondoskodott, hogy
egyáltalán ne is érjen oda; elkapta Nándi bácsi csuklóját és
megcsavarta.
Nándi bácsi nagyot ordított,
de ezt hosszan elnyúló, idétlenül mély hangon tette,
legalábbis Viktória ilyennek hallotta; azután pedig Nándi
bácsi kezéből kiesett a géppisztoly és csigalassúsággal
hullott lefelé. Viktória utánanyúlt és egy könnyed mozdulattal
elkapta.
Nándi bácsi elterült, de ez is
olyan lassan történt, hogy Viktória nem győzött csodálkozni;
miközben pedig ezt bámulta, Trézsi néni (vagy inkább Trézsi
bácsi?) feléje fordította géppisztolyát és amikor Viktória
odanézett, már csak azt látta, hogy a fegyver csövéből kibújik
egy hengerben végződő kicsi kúp; elhagyja a csövet és
uszályként tűzcsóvát húz maga után; elég csodás látvány volt,
az azonban már igen kevés örömet okozott Viktóriának, amikor
látta, hogy a lövedék - mert hiszen az volt - éppen a homloka
felé tart; csak annyi ideje volt, hogy félrerántsa a fejét;
azután pedig, hogy a lövedék a füle mellett elhaladt,
odakapott és elfogta, rögtön el is dobta azonban, mert
megégette a kezét; akkor azután Viktória megragadta a feléje
irányuló fegyver csövét és felfelé fordította; ezt pedig
nagyon jól tette, mert a géppisztoly sorozatlövésre volt
beállítva; a lövedékek most kattogva repültek ki a csőből és
döngve csapódtak be az utastér mennyezetébe. A lövések zajára
többen sikoltozni és kiabálni kezdtek.
- Add csak ide - és mielőtt a
másik felfogta volna, mi történik, Viktória már ki is csavarta
a fegyvert a kezéből.
Viktória ezt követően elvette
a másik két géprabló fegyverét is; azután mind a négy
útonállót a légikisasszonyok tartózkodási helyére terelte és
ott őrizte őket; azok pedig úgy féltek tőle, hogy rápillantani
se nagyon mertek. Az utasok kimeredt szemmel ültek a helyükön,
egész egyszerűen nem hitték el, hogy amit láttak, az igaz.
