BÉLA KISASSZONY

Béla kisasszonyról mesélek most nektek, aki az aranyosszéki királynak volt a leánya. Mikor volt, mikor nem, magam sem tudom, valamikor régen lehetett: volt Aranyosszéken egy király s annak egyetlen leánya: Béla kisasszony. Ez a király a halálos ágyán minden birtokát Béla kisasszonyra testálta, de azzal a feltétellel, hogy két névvel éljen: az egyik neve Béla legyen, a másik meg Etelka, s egyszer fiú, másszor leányruhát viseljen.

Még jóformán el sem temették a királyt, hírül adják Béla kisasszonynak, hogy jőnek a tatárok. Több sem kellett Béla kisasszonynak, a várfalvi hegyen nagy erős várat építtetett: „Na - mondta -, most már jöhetnek a tatárok!”

Hanem Béla kisasszony nem ült mindig a várban, ki-kijárt a vár mellé a rétre, leányruhában. Ott a vár tövében volt egy kút: oda járt itatni a juhaival egy Petur nevű juhász, s ott mindennap találkozott vele Béla kisasszony - Etelka képében.

Dali szép legény volt Petur, megtetszett Béla kisasszonynak, szerette volna, ha ő is feljő a várba, hívta is nemegyszer, de Petur mindig azt mondta: elmennék én veled a világ végére is, de a juhaimat nem hagyhatom. Mit gondolt, mit nem Béla kisasszony, egy reggel kiment a kúthoz, s mondta nagy búsan Peturnak:

- Hej, szegény Petur, rossz hírt hozok neked. Néném, Béla kisasszony be akarja töltetni a kutat, mert maholnap jőnek a tatárok, s azt akarja, ne találjanak vizet.

- Bizony ha betölteti a kutat a nénéd - mondotta Petur -, eladom a juhaimat, mert csak nem nézem, hogy szomjan elpusztuljanak.

Petur még aznap vásárra hajtotta a juhait, eladta őket, s felment a várba. Kereste Etelkát, de helyette Béla kisasszonyt találta férfiruhában, s nem ismert rá.

Kérdezte Béla kisasszony:

- Mi jóban jársz, szegény juhászlegény?

- Hallottam a húgodtól, hogy betölteted a kutat. Mit volt mit tennem, eladtam a juhaimat, s most idejöttem, ha szolgálatot találnék nálad.

- Jól van, szegény juhászlegény, én meg is fogadlak, mert látom, hogy ügyibevaló legény vagy. Az legyen az első dolgod, hogy menj ki a várbéli népekkel, s töltsd be a kutat.

Kiment Petur vagy századmagával, töltötték a kutat egy hétig, éj-nap szakadatlan, be is töltötték, de a víz azért hol itt, hol ott buggyant ki. Odament Béla kisasszony is, s mondta Peturnak, aki erősen szomorú volt, hogy a dolgának nem tudott embere lenni:

- Hej, Petur, Petur, többet hittem felőled. Oltatlan mésszel s kovácsszénnel kell beforrasztani a likakat, többet nem fakad fel víz.

Petur megszégyellette magát, de úgy tett, amint Béla kisasszony mondotta, s hát csakugyan, többet a víz föl nem fakadott.

Két nap sem múlt el azután, hogy a kutat betöltötték, megjöttek a tatárok, körülfogták a várat. Annyian voltak, mint a fűszál, a rét csak úgy feketéllett tőlük. Hét álló hétig vívták, döngették a várat, egyszer-egyszer tízen-húszan fel is másztak a vár fokára, de Petur s Béla kisasszony csak úgy hajigálták le a cudarokat. Közbe-közbe Béla kisasszony leányruhába öltözött, s míg a tatárok békében hagyták, Peturral sétálgatott a kertben, s csak a jóisten tudja, mi szép szavakat mondottak egymásnak. Egyszer azonban nagyon szomorú volt Béla kisasszony. Mondta Peturnak:

- Hallod-e, Petur, egy hétig sem tart már az eleség, s akkor a tatárok kezére kerülünk. Gondoljunk ki valamit, különben csak a másvilágon leszünk egymásé.

Mondta Petur:

- Én már gondoltam valamit. Átszököm a torockószentgyörgyi várba, és segedelmet kérek Zuzótól.

Ez a Zuzó híres vitéz volt, övé a torockószentgyörgyi vár.

Mindjárt elhatározták, hogy Peturt, mintha halott volna, lepedőben leeresztik a várfokáról az Aranyos folyóba, s addig úszik, míg valahol, hol a tatárok nem látják, kiúszik a partra. Csak­ugyan, amint alkonyodott, sötétedett, Peturt lepedőbe csongolyították, kötélen az Aranyos folyóba eresztették. De hiába volt sötét, a háromorrú kán, ámbátor Béla kisasszony kilőtte volt a középső orralyukán keresztül az egyik szemét, észrevette, hogy valakit lepedőben leeresztettek, s kifogatta Peturt a vízből.

Petur halottnak tette magát, de ez is hiábavaló volt, mert a háromorrú kán nem hitt a halálában. Égő parazsat tétetett a tenyerébe, szeget veretett mind a húsz körme alá: ettől majd csak felébred, ha nem igazi halott.

Hiszen tétethetett égő parazsat a tenyerébe, verethetett szeget mind a húsz körme alá, Petur meg se mozdult, meg se szusszant, úgy feküdt, mint egy igazi halott.

- Várj csak - mondotta a háromorrú kán -, mindjárt felébresztelek.

Odahívatta a leányát, Irinkát, aki olyan szép volt, hogy az igazi halott is fölébredett, ha őreá nézett.

Jő Irinka, nézi, nézi, sokáig nézi Peturt, de őt ugyan nézhette volna ítélet napjáig, meg nem mozdult, merthogy Béla kisasszony, akarom mondani: Etelka volt az ő fejében és szívében.

- No, ez csakugyan halott - mondotta a háromorrú kán -, dobjátok vissza a folyóba.

Egyszeribe visszadobták. De bezzeg mindjárt felébredett Petur, úszott a víz alatt, aztán mikor jó messzire haladt, kibukkant a vízből, ki a partra, s uccu neki! - szaladt a torockószentgyörgyi várba. Megy egyenest Zuzóhoz, s mondja, hogy mi jóban jár.

- Jól van, Petur, adok segedelmet, minden népemmel mellétek állok, de annak nagy az ára: legyen a feleségem Béla kisasszony.

Mondotta Petur:

- Ne félj, Zuzó, Béla kisasszony a tied lesz. Hallottam is már több rendben, hogy feléd hajlik a szíve.

Még az éjjel felverte Zuzó a katonáit, rácsapott a tatárokra a sötétségben, s még hírmondónak sem maradott belőlük.

Reggel megy föl a várba Petur, s jelenti Béla kisasszonynak, hogy: volt tatár, nincs tatár, de nagy ám ennek az ára: feleségül kell mennie Zuzóhoz. Ő már ezt meg is ígérte.

Elszomorodott erre Béla kisasszony, de azért csak mondta Peturnak:

- Jól van, Petur, üzend meg Zuzónak, csak jöjjön a násznéppel, várom.

Üzen Petur Zuzónak, hogy jöjjön, de nem is várt az két üzenetet, jött a násznéppel, de milyennel! Halljatok csudát: csupa leányruhás legényekkel jött Béla kisasszonyért, ez meg most is férfiruhában volt, úgy várta Zuzót a vár kapujában.

- Ej, de sok szép leánypajtásod van - mondotta Béla kisasszony, s azzal mit gondolt, mit nem, bevezette Zuzót a virágoskertjébe, mutogatta a „leányoknak” a szép virágokat, egyszerre aztán, míg a virágokban gyönyörködtek, kisurrant a kertből, s a kaput rájuk zárta. Szalad Zuzó a kapuhoz, s átkiált Béla kisasszonynak:

- Mit akarsz, Béla kisasszony?

- Azt akarom, Zuzó vitéz, hogy maradj a leánypajtásaiddal a virágoskertben.

Hiába könyörgött Zuzó, nem eresztette ki onnét. Három nap s három éjjel ott tartotta, akkor leszólt Zuzónak az ablakból:

- Dobd fel a kalapodat, Zuzó vitéz, akkor kieresztelek!

Mit volt, mit nem tenni, Zuzót gyötörte az éhség, feldobta a kalapját. Béla kisasszony fejébe csapta a kalapot, s leszólt nagy nevetve:

- Most már én vagyok az úr. Fejemen a kalap. Mehetsz haza, Zuzó vitéz!

Zuzó nagy szégyenkezve elkullogott a leánypajtásaival, s amint eltakarodtak, mondta Béla kisasszony Peturnak:

- No, Petur, Zuzó többet, tudom, nem jő vissza. Most már itt a kezem: tied vagyok halálig.

Felelte Petur:

- Elég rosszul cselekedtél, Béla kisasszony, hogy megcsaltad Zuzót, mert mi úgysem lehetünk egymásé ez életben: Etelka húgodnak adtam a szívemet.

- Jól van, Petur, ha neki adtad, légy az övé. Várj, mindjárt beküldöm a húgomat.

Azzal kiment, s egy fél óra sem telt belé, visszajött földig selyem, aranyos szoknyában.

- Itt vagyok, Petur!

- Hát a nénéd hova lett?

- Az is itt van, Petur! Nézz meg jól!

Hej, édes istenem, örült Petur, hogy a szíve majd kiugrott! Egyszeribe nagy lakodalmat csaptak, s még ma is élnek, hogyha meg nem haltak.