MESE EGY BOLOND EMBERRŐL ÉS EGY BOLOND ASSZONYRÓL

Volt egyszer egy bolond ember s egy bolond asszony. Azt mondja egyszer a bolond asszony a bolond urának:

- Hallja-e kend, vigyen fonalat a vásárra, de addig senkinek el ne adja, „míg a vásár meg nem mutatja”. (Vagyis: míg nem tájékozódik, hogy a fonalat mennyiért veszik másoktól.)

Hát elment a bolond ember, kiült a piacra, aztán jöttek-mentek a vevők, ez is kérdezte, az is: „Hogy adja a fonalat, bátya?” - de a bolond ember mindenkinek azt válaszolta: „Majd a vásár megmutatja.” Egyebet nem szólott, akárhogy faggatták. Aztán jött egy öregasszony, kérdezte az is:

- Hogy adja a fonalat, atyafi?

- Majd a vásár megmutatja - felelte ennek is a bolond ember.

„Ehe - gondolta az öregasszony -, ennek az embernek hiányzik egy a négy kerékből!”

Fogta magát, kihúzott egy szálat a hajából, s mondta a bolond embernek:

- Nézzen ide, kend, ezt mutatja a vásár.

- No, ha azt - mondotta a bolond ember -, itt a fonal, vigye isten hírével.

Azzal, mint aki jól végezte dolgát, szépen papirosba göngyölgette a hajszálat, s nagy jókedvvel elindult hazafelé. Ment, mendegélt, s egyszerre csak leröppent egy bagoly, kikapta kezéből a papirost - s huss! -, elröpült vele.

Haj, elszontyolodott a bolond ember! Hát ő most hogy álljon a felesége elé a hajszál nélkül? Nosza, a bagoly után iramodott, szaladott árkon-bokron át, de bizony a bagoly nem állott meg az ő kedvéért. Végre is elindult hazafelé, bandukolt nagy búsan, lehorgasztott fejjel, s hát, mit hall? Az út szélén, egy odvas fán bagoly huhogott!

„No, ez bizonyosan a tolvaj lesz” - gondolta magában a bolond ember. Szép csendesen a fához orozkodott, s topp, lefülelte a baglyot. De bezzeg megjött a kedve! Hangos füttyszóval igyekezett hazafelé, s jókedvében betért egy útszéli kocsmába. Ott alig telepedett le, meglátja a kocsmáros a baglyot, s kérdi a bolond embert:

- Hát kend ugyan mért hordozza magával ezt a baglyot?

- Hm! Azért, mert jövendőmondó bagoly ez!

- Ó, ne mondja!

- De bizony mondom!

- Tudja mit? Adja el nekem. Adok érte háromszáz pengő forintot.

- Itt a kezem, nem disznóláb - mondotta a bolond ember, s a kocsmáros tenyerébe csapott.

A kocsmáros leszámlálta a háromszáz pengő forintot, a bolond ember pedig nagy vígan továbbállított. Ment, mendegélt, s utolért egy embert, aki malacot hajtott. Gondolja a bolond ember, hogy ő bizony nem hordoz magával annyi sok pénzt, s megszólította az atyafit:

- Hé, nem adná el a malacot?

- El, ha jó árát kapom.

- Mennyiért adja?

- Öt pengő az utolsó ára.

- Öt pengő? Jaj, lelkem, nálam csak háromszáz van. Ideadja-e ennyiért?

- Isten neki - mondotta az atyafi, s a bolond ember leszámolta a háromszáz pengő forintot. Aztán elbúcsúztak. Amint ment, mendegélt a bolond ember, szembejött vele egy pásztor­ember.

- Hogy vette a malacot, atyafi?

- Kerek háromszáz pengő forintért.

- Mondja kend ezt a bolondnak.

- De bizony háromszáz pengő forintért.

Mindjárt látta a pásztorember, hogy kivel van dolga, s mondta:

- Egyet mondok, atyafi, s kettő lesz belőle. Nézze meg az én botomat. Ez olyan bot, hogy csak azt kell neki mondani: „Fordulj, bot” - s mindent összever, amit elől-hátul talál. Kendnek adom a malacért. Áll-e a vásár?

Bezzeg hogy állott.

No de még csak most igyekezett hazafelé igazán a bolond ember. Haza is ért csakhamar, s mondta nagy örvendezve:

- Nézz ide, feleség, milyen vásárt csináltam! - Azzal szólt a botnak: - „Fordulj, bot!” - s a bot - csihi-puhi! - ütötte-vágta jobbról-balról, elölről-hátulról a bolond embert is, a bolond asszonyt is, s még máig is üti-veri őket, ha azóta meg nem haltak.

Itt a vége, fuss el véle!