A MEZEIEGÉR

A szegény mezeiegér megunta a mezőn való lakozást.

„Hej - sóhajtozott magában -, mennyivel jobb dolga van a házi egérnek. Eső, szél, hideg nem sanyargatja, nem is éhezik, mindig kap valami morzsalékot, hulladékot a szobában.”

Addig-addig sóhajtozott, kesergett, hogy egyszer rászánta magát a nagy utazásra, s meg sem állott, míg a faluba nem ért, ottan betért egy házhoz, s nagy hirtelen beszaladt a patka alá. A házi egér éppen szundikált a jó melegségben.

- Adjon isten jó napot, házi egér!

- Adjon isten, mezeiegér! Hát te minek jöttél ide?

- Annak, hogy adj szállást. Keserves az élet a mezőn, sokat kell ázni-fázni, sanyarogni.

- Elhiszem neked, mezeiegér, de bár én férhessek el. Aztán ne hidd, hogy olyan jó dolgom volt. Sokat éhezem én is.

- Mégiscsak úri dolgod van az enyémhez képest - mondta a mezeiegér. - Ha istent ismersz, szoríts egy kis helyet nekem.

- Nem lehet, lelkem atyámfia, bizony nem lehet. Hanem eredj fel a patkára, ott lakik a herceg, az talán ad szállást.

Fölmegy a mezeiegér a patkára, s hát csakugyan ott volt a herceg, mármint a - macska. A hasával a tűznek volt fordulva, s úgy aludt, mint a bunda. Leszól a mezeiegér a házi egérhez:

- Nem merem megszólítani, alszik a herceg.

- Ne is szólítsd, hanem dugd a farkincádat az orrába, s mindjárt felébred.

No, a boldogtalan mezeiegér megfogadta a házi egér tanácsát: a farkincáját bedugta a herceg orrába. De bezzeg felébredt a herceg, s ahogy meglátta az egeret: egyet mordult, s hamm, bekapta!

A házi egér nagyot kacagott a patka alatt.

- Úgy kell neked. Minek jöttél ide, ha nem tudsz bánni a herceggel?!

Híre ment ennek a szomorú esetnek a mezeiegerek országában, s azóta egy mezeiegér se jő be a házba, inkább sanyarognak a mezőn...