Harmadik fejezet Körbecsukó meg az egér hosszú tarka farka
Mondhatom, furcsán festett ez a társaság a parton. A madarak tolla csatakos volt, a többi állat szőre meg odatapadt a testéhez, valamennyien csurogtak-csöpögtek, és búnak eresztették a fejüket. Természetesen az volt a legnagyobb gondjuk, hogyan lehetne megszáradniuk. Ezen tanakodtak, s Alice néhány perc múlva már kedélyesen tereferélt velük, mintha réges-rég ismerte volna őket. Sőt a Papagájjal össze is veszett, hogy az végül duzzogva hátat fordított neki, s csak ezt hajtogatta: Én öregebb vagyok, szívem, ennélfogva nekem jobban kell tudnom. Alice ezt nem akarta elismerni mindaddig, amíg a Papagáj meg nem mondja: hány éves. De a Papagáj ezt kereken megtagadta. Hát a vita itt megrekedt. Végül is az Egér, aki úgy látszik nagy tekintélynek örvendett, elkiáltotta magát: Tessék mindenkinek helyet foglalni és ide figyelni. Ígérem, hogy egykettőre mindnyájan olyan szárazak lesznek, mint a kóró. Valamennyien körbe ültek. Az Egér a középre ült. Alice aggódva leste az Egér szavát, mert érezte, hogy rettentő náthát kap, ha hamarosan meg nem szárad. Kh, kh köszörülte a torkát fontoskodva az Egér. Tehát kezdhetem? El fogom mondani a világ legszárazabb történetét. Csöndet kérek: Hódító Vilmos1, akinek ügyét a pápa is felkarolta, hamarosan elfogadtatta uralmát az angolokkal, annál is inkább, mert a nemzetnek vezetőkre volt szüksége, azonfelül ez idő tájt megszokta a zsarnokságot és a behódolást. Edwin és Morcar, Mercia és Northumbria urai... Brr... borzongott a Papagáj vacogva. Közbe tetszett valamit szólni? kérdezte a homlokát ráncolva, de roppant udvariasan az Egér.
Nem sietett megjegyezni a Papagáj. Tudniillik azt hittem mondta az Egér. Folytatom. ... Edwin és Morcas, Mercia és Northumbria urai alávetették magukat Vilmosnak, sőt még Stigaud is, Canterbury hazafias érzésű érseke, tanácsosnak találta... Mit talált? kíváncsiskodott a Kacsa. Feltételezem, hogy tisztában van a szavak értelmével felelt bosszúsan az Egér. Nem tudja, mit jelent az találni? Hogyne tudnám. Én többnyire békát vagy pondrót szoktam találni. Most az a kérdés: mit talált az érsek? Az Egér a füle mellett eresztette el a kérdést, s tovább hadart: ...tanácsosnak találta, hogy Edgár Athelinggel tartva, elébe menjen Vilmosnak, és felajánlja neki a koronát. Vilmos eleinte tartózkodóan viselkedett. Normannjainak elviselhetetlen szemtelensége azonban.... Nos, hogy érzi magát, kedvesem? fordult most beszéd közben Alice-hoz. Még mindig csuromvizesen válaszolt szomorúan Alice. Bármily száraz is ez a történet, én nem lettem tőle szárazabb. Ebben az esetben szólalt meg ünnepélyesen a Struccmadár van szerencsém javasolni az ülés elnapolását s egy albizottság azonnali kiküldését, mely majd erélyesebb rendszabályok foganatosítása tárgyában lesz hivatva határozni... Beszéljen értelmesen! kiáltott közbe a Sas. Egy kukkot sem értek ezekből a hosszú szavakból. Sőt, azt hiszem, hogy ön sem érti. A Sas lopva elmosolyodott. Néhány másik madár viharos derültségre fakadt. Csak azt óhajtottam megjegyezni folytatta a Struccmadár sértődötten , hogy valamennyien benn voltunk a vízben, s valamennyien meg akarunk száradni. Ennélfogva a leghelyesebb lenne, ha körbecsukót játszanánk. Hát az meg micsoda? kérdezte Alice. Nem mintha nagyon érdekelte volna őt, de a Struccmadár megállt a beszédében, mintha azt várná, hogy valaki közbeszóljon. Minthogy senki se szólt közbe, Alice vállalkozott rá. Legjobban úgy értjük meg folytatta a Struccmadár , ha azonnal hozzákezdünk. Lehet, gyerekek, hogy egyszer majd egy téli napon ti is körbecsukót akartok játszani, hát elmesélem, mit művelt a Struccmadár. Először is körformában kijelölte a versenypályát (nem fontos, hogy pontos legyen mondta), aztán a pálya mentén itt is, ott is felállította a verseny résztvevőit. Olyasmi, hogy: Vigyázz, kész, rajt! nem volt, mindenki akkor kezdett el futni, amikor akart, és akkor is hagyta abba, úgyhogy nem könnyen lehetett megállapítani, mikor ért véget a verseny. Végtére is azonban, amikor már vagy egy félórája futkároztak, és mindenki megszáradt, a Struccmadár hirtelen elkiáltotta magát: Vége a versenyfutásnak! Ekkor valamennyien összesereglettek, s lihegve kérdezték: De hát ki nyert? Erre a Struccmadár csak hosszas tűnődés után tudott válaszolni. Előbb a földbe dugta a fejét, sokáig úgy maradt, s a többiek csöndben lesték. Végül így szólt: Mindenki nyert, és mindenki kap valami díjat. De kitől? kérdezték egyszerre. Hát őtőle mondta a Struccmadár, Alice-ra mutatva. Most az egész társaság egyszerre Alice köré csoportosult, és összevissza kiáltozott: Kérjük a díjat, a díjat! Alice nem tudta, mitévő legyen. Tanácstalanságában zsebébe nyúlt, kihúzott onnan egy doboz csokoládécukorkát, s körbekínálta. Még szerencse, hogy nem folyt bele a sós viz. Éppen mindenkinek jutott egy szem csokoládé. Ez volt a díj. Adj magadnak is egy díjat mondta az Egér. Persze hogy persze vágta rá nagy komolyan a Struccmadár. Mi van még a zsebedben? kérdezte Alice-t. Csak egy kis gyűszű felelt búsan Alice. Ide vele! mondta a Struccmadár. Most valamennyien újra Alice köré csoportosultak, s a Struccmadár ünnepélyesen átnyújtotta neki a gyűszűt, ezekkel a szavakkal:
Tisztelettel kérjük, kegyeskedjék elfogadni ezt az elegáns gyűszűt. Amikor a rövid szónoklatot befejezte, mindenki éljenzett. Alice ezt nagyon badarnak és érthetetlennek találta, de a többiek olyan komolyan tekintettek rá, hogy nem mert nevetni. Minthogy nem tudta, mit feleljen, meghajolt, és amilyen ünnepélyesen csak telt tőle, átvette a gyűszűt. Aztán hozzáláttak a csokoládé elfogyasztásához. Ez némi lármával és zűrzavarral járt, mert a nagymadarak azon sopánkodtak; hogy a csokoládé kicsi, és a fél csőrükre sem elég, a kismadarak pedig úgy fuldokoltak tőle; hogy a hátukat kellett veregetni. Végül mégis megették. Ekkor újra körbe ültek mindnyájan, s megkérték az Egeret, hogy meséljen nekik még valamit. Meg tetszett ígérni, ugye, hogy majd elmeséli az élettörténetét kérlelte Alice. Meg azt is, hogy miért tetszik úgy gyűlölni a cicust meg a kutyust tette hozzá súgva, s egy kicsit megrettent, hogy az Egér újra megsértődik. Ó, az én történetem kacskaringós, tarka és bús. Hát a farka csakugyan kacskaringós mondotta Alice, aki ezt a szót hogy tarka, úgy értette, hogy farka , de mért volna bús? Az Egér beszélt, beszélt, de Alice mindig csak az Egér farkára gondolt. Ezért azt a mesét, melyet hallott, kacskaringósan és tarkán így képzelte el:
Te nem figyelsz! ripakodott rá az Egér Alice-re. Min gondolkozol? Bocsánatot kérek mondta Alice nagyon tisztelettudóan , éppen a farka ötödik hurkához tetszett érni, azt hiszem. Még hogy hurka! kiáltotta dühösen az Egér. Ha hurka mondta Alice, aki mindig nagyon szolgálatkész volt, és most aggodalmaskodva nézett körül , akkor együk meg. Arról szó sem lehet mondta az Egér, azzal felkelt és elindult. Az ilyen ostoba beszéd csak sért engem! Igazán nem akartam megsérteni kérlelte az Egeret Alice. Csakhogy olyan könnyen tetszik megsértődni. De az Egér válaszként csak dühösen morgott. Kérem szépen, tessék visszajönni, és befejezni a történetét! kiáltotta utána Alice. A többiek karban csatlakoztak hozzá: Igen, fejezze be! De hát az Egér csak türelmetlenül megrázta a fejét, és egy kicsit meggyorsította a lépteit. De kár, hogy nem maradt velünk! sóhajtotta a Papagáj, mikor az Egérből már a farka sem látszott, egy öreg Rák pedig megragadta az alkalmat, hogy oktató hangon azt mondja a lányának: Édesem, ebből tanuld meg azt, hogy soha nem szabad elveszítened a türelmedet! Csak ne papolj, anyu! kiáltotta a fiatal Rák haragosan. Te ugyan még egy osztriga türelmét is próbára tennéd! Bárcsak velem volna Dinah gondolkozott Alice hangosan, anélkül hogy bárkihez intézte volna szavait. Az majd hamar visszahozná az Egeret. És ha szabad kérdeznem, ki az a Dinah? kérdezte a Papagáj. Alice nagyon készségesen válaszolt, mert mindig könnyen rávehető volt arra, hogy a kedvencéről beszéljen. Dinah a macskánk. És el nem tetszik tudni képzelni, milyen pompásan fog egeret! Hát még madarat! Csak ránéz egy madárra, és hamm! már be is kapta! E néhány szó figyelemre méltó feltűnést keltett a társaságban. Pár madár tüstént odébbállt, egy vén Szarka pedig, miután gondosan beburkolózott a köpenyébe, azt mondta: Sürgősen el kell indulnom hazafelé, az esti levegő nem tesz jót a torkomnak. Egy kanári reszkető hangon így szólt a gyermekeihez: Gyertek, gyertek, édeskéim! Ideje volna már, hogy aludjatok! Mindenki más-más ürüggyel távozott, s Alice csakhamar egyedül maradt. Ó, bár szót se szóltam volna Dinah-ról! mondta szomorúan a kislány. Úgy látszik, idelent senki sem szereti, pedig nincs nálánál derekabb cica a világon! Ó, édes Dinah, foglak-e még látni valaha?! Ezzel a szegény kis Alice újra könnyekre fakadt, mert igen magányosnak érezte magát, és nyomott volt a hangulata. Csakhamar azonban megint távoli léptek tipegését hallotta. Tüstént reménykedve pillantott fel, mivelhogy azt várta titkon, hátha az Egér jobb belátásra tért, s most visszajött, hogy befejezze a történetét.
1) Hódító Vilmos: Normandia hercege, később angol király. A XI. században élt. |