Ötödik fejezet

A hernyó tanácsot ad

A Hernyó meg Alice egy darabig némán nézték egymást. Végül a Hernyó kivette szájából a tajtékpipát, s unott, álmos hangon ezt kérdezte tőle:

– Hát te kicsoda vagy?

Kezdetnek nem volt valami biztató. Alice félénken rebegte:

– Ezt e percben aligha tudom. Csak azt tudom, hogy ki voltam ma reggel, amikor fölébredtem. De azóta már rengetegszer megváltoztam.

– Hogy érted ezt? – szólt a Hernyó szigorúan. – Értelmesen beszélj.

– Sajnos, kérem, nem tudok értelmesen beszélni, mert nem az vagyok, aki vagyok, amint látni tetszik.

– Nekem semmit se tetszik látni – mondta a Hernyó.

– Sajnos, nem tudom jobban megmagyarázni – felelt Alice illedelmesen –, mert én magam sem értem az egészet. Aztán, tetszik tudni, nagyon megzavarja az embert, ha napjában többször átváltozik.

– Már miért zavarná meg?

– Lehet, hogy még nem tetszett megismerni ezt az érzést – mondta Alice –, de nemsokára majd meg tetszik. Ha majd be tetszik gubózni, és előbb bábbá változni, aztán meg pillangóvá, bizonyára furcsán tetszik majd érezni magát.

– Egy csöppet sem – vetette oda a Hernyó.

– Embere válogatja – állapította meg Alice. – Én mindenesetre nagyon furcsán érezném magam.

– Te? Hát kicsoda vagy te? – kérdezte félvállról a Hernyó.

Most megint oda lyukadtak ki, ahol beszélgetésük legelején voltak. Alice-t egy kicsit bántotta, hogy a Hernyó olyan kurtán-furcsán beszél vele. Ezért kihúzta magát, és önérzetesen mondta:

– Azt hiszem, előbb ön szíveskedjék megmondani, hogy kicsoda.

– Miért? – kérdezte a Hernyó.

Alice ettől a kérdéstől megint összezavarodott. Minthogy pedig semmi elfogadható válasz nem jutott az eszébe, s minthogy a Hernyó – úgy látszott – bal lábbal kelt föl, Alice jobbnak látta faképnél hagyni őt.

– Gyere vissza! – kiáltott utána a Hernyó. – Valami fontos dolgot akarok neked mondani.

Ez eléggé sokat ígérően hangzott. Alice megfordult és visszament.

– Csigavér – mondta a Hernyó.

– Csak ezt tetszett akarni mondani? – kérdezte Alice, türtőztetve haragját.

– Nem – felelt a Hernyó.

Alice arra gondolt, hogy nincs egyéb dolga, ráér várni, meg aztán hátha mégis mond valami olyasmit is a Hernyó, aminek hasznát láthatja.

A Hernyó néhány percig szótlanul pöfékelt, majd karját fölemelte, megint kivette szájából a tajtékpipát s így szólt:

– Szóval te azt hiszed, hogy átváltoztál?

– Attól tartok, hogy igen – szólt Alice. – Elfelejtettem, amit tudtam, s minden tíz percben hol megnövök, hol összezsugorodom.

– Mit felejtettél el? – kérdezte a Hernyó.

– Hát például el akartam mondani azt, hogy: Ni, szárnyát csinosítja épp a szorgos méhike... és egész másképp mondtam – felelt Alice szomorúan.

– Szavald el a Te öreg vagy, apámat – szólt a Hernyó.

Alice meghajolt és belekezdett:

Te öreg vagy, apám, a hajad csupa dér, minek állsz folyton a fejeden? Nem száll – kérdi fia – az agyadba a vér? Nem ártalmas az ily öregen? Ifjan – szól az öreg – bizony féltem is én, odalesz az eszem, az agyam, de nem agy, víz van a kobakom fenekén, csigavér, ne aggódj te, fiam! Te öreg vagy, apám, amint mondtam előbb, a hasad meg mint két emelet, hogy vetsz – kérdi fia – itt az ajtó előtt ilyen óriási bukfenceket? Ifjan – szólt az öreg, rázva szürke haját – folyton kentem a lábaimat, egy shillingért adom a kenőcs dobozát, vegyél, hogy te is fürge maradj! Te öreg vagy, apám, a fogad kiesett, csak a pépet illene nyelned, hogy rágsz – kérdi fia –, akkor hogy eszed meg a csőrt, csontot, kacsamellet? Jogász voltam én egykor – így szól az öreg –, eleget gyakoroltam a nyelvem, megvitattam anyáddal minden pörömet, s számat ily edzettre pereltem. Te öreg vagy, apám, nemigen hiszem én, hogy úgy látsz ma is, mint valaha. S lelövöd a legyet a torony tetején! Hogy vagy ily ügyes? – kérdi fia. Te vigyázz! – felel az. – Kicsordul a pohár, eleget nyaggattad apádat, unom a locsogást, ne gyötörj, te szamár, kotródj ki, mert fültövön váglak!

– Összezagyváltad a sorokat – mondta a Hernyó.

– Néhol – mondta félénken Alice. – Azt hiszem, egyet-kettőt felcseréltem.

– Az elejétől a végéig rosszul mondtad – állapította meg határozottan a Hernyó.

Néhány percnyi csönd támadt. A Hernyó szólalt meg először.

– Mekkora szeretnél lenni?

– Ó, nekem nem a nagyság a fontos – válaszolt sietve Alice –, csak már unom ezt a sok változást, tetszik érteni.

– Nem én – felelte a Hernyó.

Alice hallgatott. Még soha életében nem kötözködtek vele ennyit. Félt, hogy kijön a sodrából.

– Meg vagy most elégedve úgy, ahogy vagy? – firtatta a Hernyó.

– Hát ha nem tetszik rossznéven venni, valamivel nagyobb szeretnék lenni – mondotta végül. – Hét centiméter, az igazán kevés.

– Nem mondhatnám – felelt dühösen a Hernyó, s amennyire bírt, fölágaskodott.

(Épp hét centiméter volt.)

– Csakhogy én nem szoktam meg – kesergett szegény Alice –, hogy ekkora legyek.

Közben pedig ezt gondolta: „Jaj, milyen hamar megsértődnek ezek az állatok.”

– Majd megszokod – mondta a Hernyó, s pipáját újra a szájába dugva, pöfékelni kezdett.

Alice türelmesen várta, mikor szólal meg újra a Hernyó. Egy-két perc múlva ki is vette szájából a pipát, egy-kettőt ásított, nyújtózkodott, aztán lemászott a gombáról, a fűbe csúszott, és közben csak ennyit mondott:

– Egyik felétől óriás leszel, másik felétől törpe.

Minek az egyik felétől és minek a másik felétől? – tanakodott magában Alice.

– A gombától – felelt rá a Hernyó, mintha meghallotta volna Alice gondolatát, s már el is tűnt.

Alice egy darabig nézte-nézte a gombát. Azon törte a fejét, vajon melyik az egyik és melyik a másik fele. Minthogy azonban a gomba tökéletesen kerek volt, ezt nem volt könnyű kitalálnia. Végül is, amennyire csak bírta, a gomba fölé nyújtotta a két karját, s a kezével letört a pereméről egy-egy darabkát.

No, most melyik? – tűnődött Alice, s beleharapott a jobb kezében levő gombadarabkába, hogy lássa a hatást.

A következő pillanatban heves ütést érzett az állán: tulajdon lába koccant oda.

Rettenetesen megijedt ettől a hirtelen változástól, de amint gyorsan törpült, érezte, hogy nincs vesztenivaló ideje. Tüstént enni akart a másik gombadarabkából is. Csakhogy az álla úgy oda volt szorítva a lábához, hogy alig bírta kinyitni a száját. Végül azonban mégis sikerült kinyitnia a száját, s bekapni egy darabkát a bal kezében levő gombadarabkából.

– Csakhogy kiszabadult végre a fejem – sóhajtott föl Alice boldogan. De öröme csakhamar rémületté változottt. Sehol se találta a vállát. Amint lenézett, egyebet se látott, mint egy éktelenül hosszú nyakat, mely úgy nyúlott ki a vállából, mint valami nádszál, tengernyi zöld levél közül.

– Mi a csuda ez a zöld izé? – kérdezte Alice. – És hová tűnt el a vállam? És jaj, szegény kezeim, miért nem látlak benneteket?

Amint így beszélt, jobbra-balra forgatta kezeit, hátha sikerül megpillantania őket, de sajnos, nem sikerült, mindössze valami libegő-lebegőt látott a távoli zöld levelek között.

A kezét semmiképp nem tudta a fejéhez emelni, hát megpróbálta a fejét lehajtani a kezéhez, és roppant örült, hogy a nyaka könnyen hajlik ide-oda is, mint valami kígyó. Éppen sikerült neki kecses hullámvonalban lefelé hajolnia, s éppen a levelek közé akart furakodni, amelyekről kiderült, hogy azoknak a fáknak a koronája, amelyek alatt sétált; amikor visszahőkölt egy éles szisszenésre. Egy jókora galamb röppent az arcába, s szárnyával hatalmas csapást mért rá.

– Kígyó – visította a Galamb.

– Ne bántson engem – mondta sértődötten Alice –, én nem vagyok kígyó.

– Kígyó, ha mondom, hogy kígyó – ismételte a Galamb, most már szelídebben, s szinte zokogva tette hozzá: – Úgy látszik, hiába minden.

– Miről beszél? – kérdezte Alice.

– Próbáltam a fák törzsében, próbáltam a folyók partján, próbáltam a bokrokban is – folytatta a Galamb, rá se hederítve. – Ezek a kígyók sehol se hagynak békét.

Alice egyre kevésbé értette, miről van szó, de nem akart közbeszólni, míg a Galamb be nem fejezte mondókáját.

– Mintha nem volna elég keserves kikölteni a tojásokat – folytatta a Galamb. – A tetejében még éjjel-nappal rettegnem kell a kígyóktól is. Három hete le se hunytam a szememet.

– Sajnálom, hogy megijesztettem – szólt Alice, aki már kezdte sejteni, mi baja lehet a Galambnak.

– Aztán amikor sikerült megtalálnom az erdő legmagasabb fáját – folytatta a Galamb egyre jobban rikácsolva –, amikor azt hittem, hogy végre megszabadultam tőlük, hát nem az égből tekergőzik le egy kígyó ? Juj, te kígyó!

– De hiszen mondom, hogy én nem vagyok kígyó – védekezett Alice. – Én kérem... én...

– Hát micsoda? – kérdezte a Galamb. – Látom, hogy most valamit hazudni akarsz.

– Én, kérem, kislány vagyok – mondta Alice tétován, mert eszébe jutott, hogy mennyi változáson esett át ezen a napon.

– Hiszi a piszi – mondta a Galamb mélységes, megvetéssel. – Én már éppen elég kislányt láttam életemben, de akinek ilyen nyaka van, még egyet sem. Nem, közönséges kígyó vagy, hiába is tagadod. Talán még azt is el akarnád hitetni velem, hogy sohasem ettél tojást.

– De igen, már ettem – mondta Alice, mert őszinte kislány volt. – Csakhogy, tetszik tudni, a kislányok éppúgy eszik a tojást, mint a kígyók.

– Ezt se hiszem – mondta a Galamb. – Ha pedig így van, akkor a kislányok se jobbak a kígyóknál.

Alice ezen annyira meglepődött, hogy egészen elnémult. A Galamb most vérszemet kapott, s így folytatta:

– Hiába tagadod, tudom, hogy tojásokra vadásztál. Akkor pedig nekem mindegy, hogy kígyó vagy-e, vagy kislány.

– De nekem nem mindegy – mondta Alice indulatosan. – Nem igaz, hogy tojásokra vadásztam. Különben se kellenének nekem a maga tojásai. Én nem szeretem a nyers tojást.

– Egy-kettő, el innen – mondta a Galamb dühösen, s visszaült a fészkére.

Alice lelapult a fák közé, amennyire csak tehette, mert közben a nyaka belegabalyodott az ágakba, és folyton föl-föl kellett kelnie, s ki kellett bogoznia a nyakát. Aztán eszébe jutott, hogy a gomba egy-egy darabkája még kezében van, s óvatosan hol az egyikbe, hol a másikba harapott, és hol megnőtt, hol meg visszatörpült, mindaddig, amíg végre akkora nem lett, mint azelőtt volt.

Már olyan régen volt ilyen, hogy eleinte furcsán érezte magát. De néhány perc múlva beleszokott, és mint azelőtt, most is beszélni kezdett önmagához:

– Szóval egyik tervemet már megvalósítottam. Jaj, de rémes ez a sok átváltozás! Sohase tudom, mi lesz belőlem egyik pillanatról a másikra. Most, hogy visszakaptam rendes magasságomat, első dolgom az, hogy kijussak abba a gyönyörű kertbe. De hogyan juthatok ki oda?

Így beszélt, s akkor egyszerre egy nagy térre érkezett. A téren egy házikó állott, körülbelül másfél méter magas.

„Akárkié is ez a ház – gondolta Alice –, nem nyithatok be így, mert lakója halálra rémülne ilyen nagy lánytól.”

Hát újra beleharapott a jobb kezében levő gombadarabba, s addig nem is ment a ház közelébe, amíg megint félméternyire nem törpült.